2013. szeptember 27.
Határon innen és határon túl is vidáman indult az évad: míg szeptember 21-én Budapesten a Falstaffot láthatta-hallhatta a pesti publikum, addig egy nappal késõbb Gioachino Rossini operájának, az Ory grófjának premierje nyitotta a Kolozsvári Magyar Opera 2013/2014-es szezonját. KRITIKA
A rendkívül ritkán játszott mû, mellyel a nagyközönség legutóbb a MET 2011-es közvetítésén találkozhatott, Romániában országos bemutató volt. Rossini eme utolsó, francia nyelvû vígoperáját 1828-ban mutatták be Párizsban. Adott tehát egy furcsa kevercs: olasz zeneszerzõ, a bel canto stílus kicsúcsosodása, s mindez francia librettóval egy ízig-vérig francia miliõben. Rossini a darabban elhangzó tizenkét számból hatot korábbi, olasz opera buffájából, A reimsi utazásból vett át, átdolgozott változatuk ugyanakkor csupán utalásszerû: a történetek közti hasonlóságot, lelkiállapotokat hangsúlyozza. Az Ory grófja egy hihetetlenül frivol mû, mely a középkori Franciaországban, a keresztes háborúk idején játszódik. Míg a grófnõ férje és úgy általában a város összes férfija messze földön harcol, addig Ory és kísérete a vár körül ólálkodik, különbözõ furfangokkal próbálják elcsábítani a magukra maradt hölgyeket. A címszereplõ az elsõ felvonásban remeteként adna szerelmi feloldozást a sápítozó nõknek, míg a második részben zarándoknõkként, apácaruhában térnek vissza a férfiak. A szenvedély hajtotta Ory nem saját, hanem apródja, Isolier ötleteit használja fel, aki maga is a grófnõ szerelmére áhítozik. Az opera pikantériája, hogy az apród nadrágszerep, és a második felvonás végére olyannyira összekuszálódnak a nemi szerepek a különbözõ ruhacserék által, hogy ahhoz képest a Rózsalovag hasonlóan hatványozottan szerepcserélõ Octavianja hétköznapi jelenségként hat. Felmerül persze a kérdés, melyet az elõadás elõtti rövid felvezetõben Alfred Caron, a francia Rossini-szakértõ is fejtegetett, hogy vajon annak idején hogyan engedhették a Királyi Zeneakadémia cenzorai egy efféle, szövegében és látványvilágában is sikamlós mû színpadra állítását.
A kolozsvári elõadás egy számítógépes szerepjátékba csöppenti a nézõt - legalábbis a régebbi Windows operációs rendszerbõl jól ismert, gyorsan mozgó-épülõ csövekbõl álló képernyõkímélõ kivetítése és a színes-festett, szétvágott számítógép belsejét idézõ vár erre enged következtetni. Aztán megjelennek a hölgyek tarkabarka, meseszerû jelmezükben, a férfiak pedig késõbb színes kábeleken át szívják magukba a bort. Szabó Emese, az elõadás rendezõje és díszlettervezõje elmondta, hogy valóban egyfajta virtuális világra utal a színpadkép, hiszen a hölgyek álomvilágban élnek, a férfiak képviselik a realitást a mûben. Természetesen mindez a realitás groteszkké válik a második felvonásban, amikor Ory és kísérõi fityulás zarándokhölgyekként térnek vissza. A rendezés remekül bánik a helyzetkomikumokkal, a jól mozgatott, aprólékos gesztusokat alkalmazó énekesekkel együtt él a közönség: több helyen tapssal jutalmazza a jól eltalált színpadi pillanatokat, kacagtató mozzanatokat. Ez a felhõtlen jókedv, elõadó és befogadó közti szoros interakció jellemzi az egész elõadást, s ez olyasvalami, amit opera esetében igen-igen ritkán él át az ember. Isolier nadrágszerepe kissé átlényegül ebben a felfogásban, mert bár a férfiak jelmezét hordja, a kisminkelt, hosszú hajú apród sokkal inkább férfias nõ, mint férfi. A darab végén pedig jön a csavar, az eredeti történettõl eltérõen ezen az elõadáson nem jönnek vissza a férfiak, Ory jelenik meg újra, és õ nyeri el végül Adèle szívét - Isolier pedig csak áll, és mosolyog. Az opera befejezésével nyilvánvalóan szembemenõ rendezõi ötlet ugyan vitatható, de tökéletesen szervesen illeszkedik a gondosan végigvezetett koncepcióba. A minden hájjal megkent Ory végig a már-már félénken viselkedõ Isolier felett áll, így nem csoda, hogy mesterkedéseit végül siker koronázza.
Bardon Tony pedig lubickol Ory szerepében. A nehéz, magas lágét igénylõ tenorszólam az opera egyik Achilles-sarka. Mivel az opera büszkesége, hogy produkcióit saját mûvészeivel - olykor a Kolozsvári Román Opera egy-egy énekesével - kiegészítve állítja színpadra, így hihetetlen szerencse, hogy egy olyan, Rossini operáiban jártas tenort tudhat a magáénak, mint a fiatal nagybányai születésû mûvész. Tony repertoárján szerepel többek közt a már fentebb említett A reimsi utazás is, így a könnyed és magabiztos hangi megformálás mellett jócskán jutott energiája a szerep bámulatosan mulatságos életre keltésére is. Az est másik hõse (hõsnõje?) a román mezzoszoprán, Iulia Merca Isolier-je volt. Az elsõ szereposztás apródja telt és átütõ, koloratúr mezzója tökéletesen illeszkedett a szerepéhez. Az Adèle grófnõt megformáló Covacinschi Yolanda engem kevésbé gyõzött meg. A magas lágéban kissé élesnek találtam, az elsõ felvonás tercettjének utolsó hangját pedig nem énekelte ki. A kisebb szerepekben Veress Orsolya Ragonde-ját és Balla Sándor Raimbaud-ját emelném ki.
Az est karmestere a magyarországi közönségnek sem ismeretlen Jankó Zsolt volt. A fiatal, kolozsvári születésû karmester 2010 óta a Budapesti Fesztiválzenekar asszisztens-karmestere, határon innen és túl is számos rangos zenekart dirigál. Pálcája alatt értõen, minden finomságát és humorát kidomborítva szólalt meg Rossini muzsikája, míg a kórus remek munkájáért Kulcsár Szabolcs karnagy kezeskedett.
Az elõadás utáni rövid köszönõbeszéd után a társulat és a vendégek hajnalig beszélgettek és táncoltak a színház emeletén, mintha csak a való életben folytatódott volna a vígopera. Aki tehát ellátogat Kolozsvárra, az nem csupán egy operatörténeti ritkasággal lesz gazdagabb, de egy egészen inspiráló dalszínházi világba is betekinthet. Érdemes!
Szenvedélyek szerepjátéka
Határon innen és határon túl is vidáman indult az évad: míg szeptember 21-én Budapesten a Falstaffot láthatta-hallhatta a pesti publikum, addig egy nappal késõbb Gioachino Rossini operájának, az Ory grófjának premierje nyitotta a Kolozsvári Magyar Opera 2013/2014-es szezonját. KRITIKA
A rendkívül ritkán játszott mû, mellyel a nagyközönség legutóbb a MET 2011-es közvetítésén találkozhatott, Romániában országos bemutató volt. Rossini eme utolsó, francia nyelvû vígoperáját 1828-ban mutatták be Párizsban. Adott tehát egy furcsa kevercs: olasz zeneszerzõ, a bel canto stílus kicsúcsosodása, s mindez francia librettóval egy ízig-vérig francia miliõben. Rossini a darabban elhangzó tizenkét számból hatot korábbi, olasz opera buffájából, A reimsi utazásból vett át, átdolgozott változatuk ugyanakkor csupán utalásszerû: a történetek közti hasonlóságot, lelkiállapotokat hangsúlyozza. Az Ory grófja egy hihetetlenül frivol mû, mely a középkori Franciaországban, a keresztes háborúk idején játszódik. Míg a grófnõ férje és úgy általában a város összes férfija messze földön harcol, addig Ory és kísérete a vár körül ólálkodik, különbözõ furfangokkal próbálják elcsábítani a magukra maradt hölgyeket. A címszereplõ az elsõ felvonásban remeteként adna szerelmi feloldozást a sápítozó nõknek, míg a második részben zarándoknõkként, apácaruhában térnek vissza a férfiak. A szenvedély hajtotta Ory nem saját, hanem apródja, Isolier ötleteit használja fel, aki maga is a grófnõ szerelmére áhítozik. Az opera pikantériája, hogy az apród nadrágszerep, és a második felvonás végére olyannyira összekuszálódnak a nemi szerepek a különbözõ ruhacserék által, hogy ahhoz képest a Rózsalovag hasonlóan hatványozottan szerepcserélõ Octavianja hétköznapi jelenségként hat. Felmerül persze a kérdés, melyet az elõadás elõtti rövid felvezetõben Alfred Caron, a francia Rossini-szakértõ is fejtegetett, hogy vajon annak idején hogyan engedhették a Királyi Zeneakadémia cenzorai egy efféle, szövegében és látványvilágában is sikamlós mû színpadra állítását.
A kolozsvári elõadás egy számítógépes szerepjátékba csöppenti a nézõt - legalábbis a régebbi Windows operációs rendszerbõl jól ismert, gyorsan mozgó-épülõ csövekbõl álló képernyõkímélõ kivetítése és a színes-festett, szétvágott számítógép belsejét idézõ vár erre enged következtetni. Aztán megjelennek a hölgyek tarkabarka, meseszerû jelmezükben, a férfiak pedig késõbb színes kábeleken át szívják magukba a bort. Szabó Emese, az elõadás rendezõje és díszlettervezõje elmondta, hogy valóban egyfajta virtuális világra utal a színpadkép, hiszen a hölgyek álomvilágban élnek, a férfiak képviselik a realitást a mûben. Természetesen mindez a realitás groteszkké válik a második felvonásban, amikor Ory és kísérõi fityulás zarándokhölgyekként térnek vissza. A rendezés remekül bánik a helyzetkomikumokkal, a jól mozgatott, aprólékos gesztusokat alkalmazó énekesekkel együtt él a közönség: több helyen tapssal jutalmazza a jól eltalált színpadi pillanatokat, kacagtató mozzanatokat. Ez a felhõtlen jókedv, elõadó és befogadó közti szoros interakció jellemzi az egész elõadást, s ez olyasvalami, amit opera esetében igen-igen ritkán él át az ember. Isolier nadrágszerepe kissé átlényegül ebben a felfogásban, mert bár a férfiak jelmezét hordja, a kisminkelt, hosszú hajú apród sokkal inkább férfias nõ, mint férfi. A darab végén pedig jön a csavar, az eredeti történettõl eltérõen ezen az elõadáson nem jönnek vissza a férfiak, Ory jelenik meg újra, és õ nyeri el végül Adèle szívét - Isolier pedig csak áll, és mosolyog. Az opera befejezésével nyilvánvalóan szembemenõ rendezõi ötlet ugyan vitatható, de tökéletesen szervesen illeszkedik a gondosan végigvezetett koncepcióba. A minden hájjal megkent Ory végig a már-már félénken viselkedõ Isolier felett áll, így nem csoda, hogy mesterkedéseit végül siker koronázza.
Bardon Tony pedig lubickol Ory szerepében. A nehéz, magas lágét igénylõ tenorszólam az opera egyik Achilles-sarka. Mivel az opera büszkesége, hogy produkcióit saját mûvészeivel - olykor a Kolozsvári Román Opera egy-egy énekesével - kiegészítve állítja színpadra, így hihetetlen szerencse, hogy egy olyan, Rossini operáiban jártas tenort tudhat a magáénak, mint a fiatal nagybányai születésû mûvész. Tony repertoárján szerepel többek közt a már fentebb említett A reimsi utazás is, így a könnyed és magabiztos hangi megformálás mellett jócskán jutott energiája a szerep bámulatosan mulatságos életre keltésére is. Az est másik hõse (hõsnõje?) a román mezzoszoprán, Iulia Merca Isolier-je volt. Az elsõ szereposztás apródja telt és átütõ, koloratúr mezzója tökéletesen illeszkedett a szerepéhez. Az Adèle grófnõt megformáló Covacinschi Yolanda engem kevésbé gyõzött meg. A magas lágéban kissé élesnek találtam, az elsõ felvonás tercettjének utolsó hangját pedig nem énekelte ki. A kisebb szerepekben Veress Orsolya Ragonde-ját és Balla Sándor Raimbaud-ját emelném ki.
Az est karmestere a magyarországi közönségnek sem ismeretlen Jankó Zsolt volt. A fiatal, kolozsvári születésû karmester 2010 óta a Budapesti Fesztiválzenekar asszisztens-karmestere, határon innen és túl is számos rangos zenekart dirigál. Pálcája alatt értõen, minden finomságát és humorát kidomborítva szólalt meg Rossini muzsikája, míg a kórus remek munkájáért Kulcsár Szabolcs karnagy kezeskedett.
Az elõadás utáni rövid köszönõbeszéd után a társulat és a vendégek hajnalig beszélgettek és táncoltak a színház emeletén, mintha csak a való életben folytatódott volna a vígopera. Aki tehát ellátogat Kolozsvárra, az nem csupán egy operatörténeti ritkasággal lesz gazdagabb, de egy egészen inspiráló dalszínházi világba is betekinthet. Érdemes!
galéria
