2014.06.20.
A XIX. század vége felé új törekvés alakult ki, a Verizmus. Eddig az operaszerzõk mitológiai, történelmi, társadalmi témákat dolgoztak fel. Ebben az idõben a hétköznapi élet kerül az operaszínpadra. A verizmus olasz találmány, a „vero” igazság szóból ered a neve, és a verista alkotások eredetileg a szegény olasz parasztok életét mutatták be, idealizálás, bukolikus ábrándozás nélkül. Más az opera zenéje is, elmarad a patetikus hangvétel, népdalszerûvé válik az intonáció. A cselekmény gyorsabb lesz, így a kötött zenei formák is lazábbakká válnak. Új zenei nyelv áll elõ, ebben nagy szerepe van Wagnernek is. A deklamáció itt is megvalósul. Az elsõ ilyen irányú opera Bizet Carmenje, de ebben a verista-elem még csak csírájában jelentkezik. Leoncavallóra nagy hatással volt Wagner, az õ példáját követve maga írta mûvei szövegkönyvét, és az is olyan wagneres, hogy rögtön egy monumentális trilógiával kezdte, jobban mondva, akarta kezdeni operaszerzõi karrierjét. De már az elsõ darabbal, a Mediciekkel sem volt sikere a megrendelõ zenemûkiadónál, a másik két rész el sem készült. Leoncavallo ezután hosszabb idõt töltött Egyiptomban és Párizsban, 1888-ban tért vissza Olaszországba. 1890-ben Mascagni és Leoncavallo ugyanarra a Sonzogno kiadó által meghirdetett pályázatra írta meg operáját, a pályázat gyõztese pedig az elõbbi alkotása, a Parasztbecsület lett. Igaz, a Bajazzók formai okok miatt eleve nem nyerhetett, a kiírás ugyanis kifejezetten egyfelvonásos operára vonatkozott, így a zsûri nem is foglalkozott a mûvel. (A Bajazzók prológból és két felvonásból áll, tehát valójában hibásan szoktunk egyfelvonásos operaként utalni rá). A két mû idõbeli terjedelme azonban hasonló, csakúgy, mint a helyszíne: egy kis olasz falu. Összeköti a két darabot a téma is: szerelem, féltékenység, amelyeket az egyszerû, hétköznapi emberek érzelmeinek, indulatainak, ösztöneinek bemutatásán keresztül tárnak elénk a szerzõk. Vagyis szerepel bennük mindaz, ami miatt ezeket a mûveket a verizmus tipikus képviselõinek tekintjük.
Úgy tartja a legenda: Leoncavallo apja rendõrprefektus volt, és 1865-ben Calabriában egy bûncselekményben ítélkezett; egy színész féltékenységi rohamában megölte feleségét. A történet állítólag annyira megragadta a gyermek Leoncavallo képzeletét, hogy késõbb ezt tette a Bajazzók alapjává. A Bajazzók rövid története: egy vándor-színtársulat tréfás színdarabot játszik, melyben a férjét megcsaló asszonyról van szó. A társulat faluba érkezésekor feltûnik Canio – a társulat vezetõje – Nedda nevû feleségének szeretõje, Silvio. Találkozásukra fény derül, és Canio elkeseredésében az elõadás alatt öli meg a szerelmespárt. Általában a verizmus két gyöngyszemét egy este szokták elõadni úgy, hogy a Parasztbecsületet követi a Bajazzók. A Kolozsvári Magyar Operában viszont – s ez semmit sem von le a produkció értékébõl – önmagában, s ahogy eredetileg is megírták, két felvonásban játsszák.
Miután tavaly õsszel a darab rendezõjével, Szabó Emesével készítettem interjút, s azt mondta: „a Bajazzók a legvitatottabb rendezésem”, bevallom, május 22-én kissé elõítélettel telve ültem be a nézõtérre. Attól tartottam, hogy valami értelmezhetetlen, ultramodern, nem éppen közönségbarát darabot kell végigszenvednem. Nagyon kellemes csalódás ért. Bár a rendezés nem hétköznapi, hanem unikális, de könnyen értelmezhetõ. Szabó Emese, úgy véli: a színházról, a mûvész hitvallásáról szóló darabok mindig különlegesek. „Bajazzók rendkívüli drámai töménységgel, súllyal hat. Ez az olasz verista zene ereje. A cselekményt valóságban megtörtént események ihlették. Szerelem, féltékenység, hûtlenség, bosszú, és gyilkosság... Hétköznapi ügyeink. A bajazzók, vagy bohócok, ezek a színházi õslények, mindezt más tudással élik meg” – fogalmazott a rendezõ. A prológust, bevett szokás szerint, a zenedrámában a Toniót alakító énekes szokta elõadni. Kolozsvárott, a késõbbiekben Silviót megszólaltató mûvész énekelte. De nem Silvio, a szeretõ jelmezében, hanem frakkban, mutatván, õ a játéknak nem részese, hanem a verizmus eszméjét közli. Talán maga a szerzõ lép ekkor elénk. Egy a lényeg: a rendezõ szerint külön figura testesíti meg a prológust. S mi is az említett eszme? „A hajdani maskarákat hozta most színre a szerzõ. Föl szeretné éleszteni némiképp a múlt szokásit. De most nem ezt üzeni ám: a könny, amelyet ont szemünk, az hazug; minden gyötrelmünk, mindenféle jajunk ne bántsa szívetek! Egy darab életet óhajt tárni elétek, mert néki elve, hogy a mûvész is ember. S kell, hogy az emberi szíveknek írjon! A való az, mi lelkesít! A szerzõ elmerengett, emléke fészkibõl egy dallam csengett, s megírta, valódi könnyekben ázva, égõ lázban. Most majd láttok szeretni, mint künn az élet piacán szeretnek, s látjátok a gyûlölet indulatját, hallotok majd bús panaszt, vad dühnek ordítását, és cinikus gúnykacajt! És akkor, ti nézõk, ne gondoljatok a bohóc tarka mezére, gondoljatok lelkére inkább! Emberi lélek az, úgy, mint a tiétek.” Ezért is érthetõ, hogy a prológust éneklõ mûvész, civilként, végighallgatja Canio elsõ felvonásbeli kisáriáját, amelynek lényege, hogy ha a színpadon Pagliaccio, ha feleségét tetten éri, akkor kacagtatón a publikum elé áll, s úgy kéri számon a hûtlenséget. De ha Neddát valóban más férfi karjában látná, akkor másként fejezõdne be a történet… A kisária végén ezért nem véletlenül teszi rá Canio a kezét, barátilag a megszemélyesített Prológ vállára.
A szerzõ elképzelése szerint a darab a XIX. század végén játszódik, Szabó Emese viszont a saját korunkba viszi a történetet. A komédiások egy zöld színû Trabanttal érkeznek meg, miközben a falu népe fotózza õket. A színpadon plakátok, melyek az esti elõadást hirdetik. Bár az összesereglett nép azt kéri a társulat vezetõjétõl, hogy róluk is készítsen fényképet, ehelyett Canio minket, nézõket fotóz le, jelezvén, immár valamilyen szinten mi is benne vagyunk a játékban. A „harangkórus” közben a színpadon a falu népe bohócorrot ölt magára, közben a társulat két tagja, Tonio és Beppe betanít számukra egy kis játékot azért, hogy még jobban ráhangolódjanak az elõadásra. Ahogy említettem, a történet jelenünkben játszódik, de a háttérkép s a díszletek sok mindent jelképeznek. Egyrészt magát a régi itáliai miliõt, építészetet, másrészt a végtelenbe vezetõ lépcsõk arra utalnak, hogy azokon egészen az égig, a kiteljesedett szabadságig, vágyaink beteljesüléséig eljuthatunk. Oda akar eljutni a férje mellõl szabadulni akaró Nedda, aki madárdal közben leveti giccses parókáját, lerúgja magáról cipõjét. Menne õ is a madárrajjal egy boldogabb világba… De Neddának van sötét oldala is, nemcsak szavakkal gúnyolja ki a torz Toniót, hanem mialatt az szerelmet vall neki – többek között –, õ vizet fröcsköl a szemébe, s bosszantja. Így jobban megérthetõ Tonio bosszúvágya. Bizony a rendezõ „nem kegyelmez” az énekeseknek, hanem a verizmus szabályainak megfelelõen állandó játékot követel meg tõlük. Így teszi hitelessé a produkciót. Az a megoldás viszont nem hatott az újdonság erejével, hogy amikor a II. felvonásban a komédia tragédiába kezd torkollni, akkor Canio és Nedda is leveszi a jelmezét. S ha már verizmusnál tartunk, akkor érthetetlen, hogy Silvio, miért nem veszi elõ a kését – amit biztos magánál hord –, mikor látja, hogy szerelmesét ledöfték. Ezen két apróságot kivéve olyan rendezõi megoldásokkal találkozhattunk, melyek újszerûek, hatásosak és nem mennek a zene rovására.
A Caniót alakító László Boldizsár szép, olaszos hangszínnel, biztos magasságokkal és szenvedélyesen formálta meg a szerepét. Elementáris erõvel énekelte szerepét, nyers volt, elszánt, hangilag pedig magabiztos. A várakozásoknak megfelelõen magas színvonalon énekelt; professzionális produkciót láthattunk tõle. Csupán egy alkalommal, az elsõ felvonás közepén az „a ventitré ore”-nál csuklott meg a hangja. Színészi alakítása pedig mentes a hamis heroizmustól, ehelyett hitelesen sokszínû. Nedda szerepében Egyed Apollónia nyújtott feledhetetlen alakítást. Hangját megcsodáltuk és kissé megijedtünk, amikor a madárdal közben az autó tetejérõl leugrott. Ezt néhányan merész rendezõi fogásnak minõsítették. Alkatának megfelelõen fõleg a szerep líráját érvényesíti. Olyan nõi érzékenységet idéz föl, amely harmóniába fogja a bentet és a kintet, a lelket és a tájat. A fiatal mûvésznõ annyira nagy mértékben tudott azonosulni a szerep szellemével, hogy az vokális képességeit is felfokozta. Sándor Árpád énekelte Tonio szerepét. Hangja minden fekvésben egységesen, kiegyenlítetten és testesen szólt. A szerep bonyolultsága, a kezdetben líraian megszólaltatott szerelmei vallomás, majd a vak, gyilkos szenvedély az énekes alakító képességének és tartalékainak széles skáláját aktivizálta. Sándor Árpád tavaly õsztõl hihetetlen hangi megújuláson ment keresztül, s reméljük, hogy ez a vokális metamorfózis tovább fokozódik. Fülöp Márton legnagyobb mûvészi erénye a tévedhetetlen arányérzék. A szólamrajzon és -szerkezeten belül a prológust és Silvio szólamát elõadó énekes pontosan kidolgozza a frázisok, a szavak színezetét, ami nagymértékben hozzájárul a formálás plaszticitásához. Bámulatos árnyaltsággal és tudatossággal keverte ki a részletek, a szavak hangszíneit. Olyan elõadást hallottunk, ami arról gyõzött meg: a zenekarnak van elképzelése a mûrõl. Szépen megoldott részletek sorjáztak, de a nagyformát illetõen még lehetne árnyalni a kidolgozást. Ehhez arra lenne szükség, hogy a közeljövõben többször elõadhassák ezt a remekmûvet. Minden elõadással értéket közvetítenének, s a megérdemelt siker további igényes munkára sarkallná a muzsikusokat. Az énekkar pedig a legbriliánsabb szinten teljesített, nagyon jól megidézte a zsánerek megfelelõ hangulatát. Példás az az érzékeny és szeretetteli, minden sztárallûr nélküliség, amellyel Jankó Zsolt vezénylése kelti életre a partitúrát. Neki is köszönhetõ, hogy Leoncavallo dallamai és harmóniái Kolozsvárott ennyire élnek és hatnak.
Medveczky Attila
http://www.eredetimiep.hu/fuggetlenseg/2014/junius/20/12.htm
Valódi könnyekben ázva, égõ lázban
(Leoncavallo: Bajazzók – Kolozsvári Magyar Opera)
(Leoncavallo: Bajazzók – Kolozsvári Magyar Opera)
A XIX. század vége felé új törekvés alakult ki, a Verizmus. Eddig az operaszerzõk mitológiai, történelmi, társadalmi témákat dolgoztak fel. Ebben az idõben a hétköznapi élet kerül az operaszínpadra. A verizmus olasz találmány, a „vero” igazság szóból ered a neve, és a verista alkotások eredetileg a szegény olasz parasztok életét mutatták be, idealizálás, bukolikus ábrándozás nélkül. Más az opera zenéje is, elmarad a patetikus hangvétel, népdalszerûvé válik az intonáció. A cselekmény gyorsabb lesz, így a kötött zenei formák is lazábbakká válnak. Új zenei nyelv áll elõ, ebben nagy szerepe van Wagnernek is. A deklamáció itt is megvalósul. Az elsõ ilyen irányú opera Bizet Carmenje, de ebben a verista-elem még csak csírájában jelentkezik. Leoncavallóra nagy hatással volt Wagner, az õ példáját követve maga írta mûvei szövegkönyvét, és az is olyan wagneres, hogy rögtön egy monumentális trilógiával kezdte, jobban mondva, akarta kezdeni operaszerzõi karrierjét. De már az elsõ darabbal, a Mediciekkel sem volt sikere a megrendelõ zenemûkiadónál, a másik két rész el sem készült. Leoncavallo ezután hosszabb idõt töltött Egyiptomban és Párizsban, 1888-ban tért vissza Olaszországba. 1890-ben Mascagni és Leoncavallo ugyanarra a Sonzogno kiadó által meghirdetett pályázatra írta meg operáját, a pályázat gyõztese pedig az elõbbi alkotása, a Parasztbecsület lett. Igaz, a Bajazzók formai okok miatt eleve nem nyerhetett, a kiírás ugyanis kifejezetten egyfelvonásos operára vonatkozott, így a zsûri nem is foglalkozott a mûvel. (A Bajazzók prológból és két felvonásból áll, tehát valójában hibásan szoktunk egyfelvonásos operaként utalni rá). A két mû idõbeli terjedelme azonban hasonló, csakúgy, mint a helyszíne: egy kis olasz falu. Összeköti a két darabot a téma is: szerelem, féltékenység, amelyeket az egyszerû, hétköznapi emberek érzelmeinek, indulatainak, ösztöneinek bemutatásán keresztül tárnak elénk a szerzõk. Vagyis szerepel bennük mindaz, ami miatt ezeket a mûveket a verizmus tipikus képviselõinek tekintjük.
Úgy tartja a legenda: Leoncavallo apja rendõrprefektus volt, és 1865-ben Calabriában egy bûncselekményben ítélkezett; egy színész féltékenységi rohamában megölte feleségét. A történet állítólag annyira megragadta a gyermek Leoncavallo képzeletét, hogy késõbb ezt tette a Bajazzók alapjává. A Bajazzók rövid története: egy vándor-színtársulat tréfás színdarabot játszik, melyben a férjét megcsaló asszonyról van szó. A társulat faluba érkezésekor feltûnik Canio – a társulat vezetõje – Nedda nevû feleségének szeretõje, Silvio. Találkozásukra fény derül, és Canio elkeseredésében az elõadás alatt öli meg a szerelmespárt. Általában a verizmus két gyöngyszemét egy este szokták elõadni úgy, hogy a Parasztbecsületet követi a Bajazzók. A Kolozsvári Magyar Operában viszont – s ez semmit sem von le a produkció értékébõl – önmagában, s ahogy eredetileg is megírták, két felvonásban játsszák.
Miután tavaly õsszel a darab rendezõjével, Szabó Emesével készítettem interjút, s azt mondta: „a Bajazzók a legvitatottabb rendezésem”, bevallom, május 22-én kissé elõítélettel telve ültem be a nézõtérre. Attól tartottam, hogy valami értelmezhetetlen, ultramodern, nem éppen közönségbarát darabot kell végigszenvednem. Nagyon kellemes csalódás ért. Bár a rendezés nem hétköznapi, hanem unikális, de könnyen értelmezhetõ. Szabó Emese, úgy véli: a színházról, a mûvész hitvallásáról szóló darabok mindig különlegesek. „Bajazzók rendkívüli drámai töménységgel, súllyal hat. Ez az olasz verista zene ereje. A cselekményt valóságban megtörtént események ihlették. Szerelem, féltékenység, hûtlenség, bosszú, és gyilkosság... Hétköznapi ügyeink. A bajazzók, vagy bohócok, ezek a színházi õslények, mindezt más tudással élik meg” – fogalmazott a rendezõ. A prológust, bevett szokás szerint, a zenedrámában a Toniót alakító énekes szokta elõadni. Kolozsvárott, a késõbbiekben Silviót megszólaltató mûvész énekelte. De nem Silvio, a szeretõ jelmezében, hanem frakkban, mutatván, õ a játéknak nem részese, hanem a verizmus eszméjét közli. Talán maga a szerzõ lép ekkor elénk. Egy a lényeg: a rendezõ szerint külön figura testesíti meg a prológust. S mi is az említett eszme? „A hajdani maskarákat hozta most színre a szerzõ. Föl szeretné éleszteni némiképp a múlt szokásit. De most nem ezt üzeni ám: a könny, amelyet ont szemünk, az hazug; minden gyötrelmünk, mindenféle jajunk ne bántsa szívetek! Egy darab életet óhajt tárni elétek, mert néki elve, hogy a mûvész is ember. S kell, hogy az emberi szíveknek írjon! A való az, mi lelkesít! A szerzõ elmerengett, emléke fészkibõl egy dallam csengett, s megírta, valódi könnyekben ázva, égõ lázban. Most majd láttok szeretni, mint künn az élet piacán szeretnek, s látjátok a gyûlölet indulatját, hallotok majd bús panaszt, vad dühnek ordítását, és cinikus gúnykacajt! És akkor, ti nézõk, ne gondoljatok a bohóc tarka mezére, gondoljatok lelkére inkább! Emberi lélek az, úgy, mint a tiétek.” Ezért is érthetõ, hogy a prológust éneklõ mûvész, civilként, végighallgatja Canio elsõ felvonásbeli kisáriáját, amelynek lényege, hogy ha a színpadon Pagliaccio, ha feleségét tetten éri, akkor kacagtatón a publikum elé áll, s úgy kéri számon a hûtlenséget. De ha Neddát valóban más férfi karjában látná, akkor másként fejezõdne be a történet… A kisária végén ezért nem véletlenül teszi rá Canio a kezét, barátilag a megszemélyesített Prológ vállára.
A szerzõ elképzelése szerint a darab a XIX. század végén játszódik, Szabó Emese viszont a saját korunkba viszi a történetet. A komédiások egy zöld színû Trabanttal érkeznek meg, miközben a falu népe fotózza õket. A színpadon plakátok, melyek az esti elõadást hirdetik. Bár az összesereglett nép azt kéri a társulat vezetõjétõl, hogy róluk is készítsen fényképet, ehelyett Canio minket, nézõket fotóz le, jelezvén, immár valamilyen szinten mi is benne vagyunk a játékban. A „harangkórus” közben a színpadon a falu népe bohócorrot ölt magára, közben a társulat két tagja, Tonio és Beppe betanít számukra egy kis játékot azért, hogy még jobban ráhangolódjanak az elõadásra. Ahogy említettem, a történet jelenünkben játszódik, de a háttérkép s a díszletek sok mindent jelképeznek. Egyrészt magát a régi itáliai miliõt, építészetet, másrészt a végtelenbe vezetõ lépcsõk arra utalnak, hogy azokon egészen az égig, a kiteljesedett szabadságig, vágyaink beteljesüléséig eljuthatunk. Oda akar eljutni a férje mellõl szabadulni akaró Nedda, aki madárdal közben leveti giccses parókáját, lerúgja magáról cipõjét. Menne õ is a madárrajjal egy boldogabb világba… De Neddának van sötét oldala is, nemcsak szavakkal gúnyolja ki a torz Toniót, hanem mialatt az szerelmet vall neki – többek között –, õ vizet fröcsköl a szemébe, s bosszantja. Így jobban megérthetõ Tonio bosszúvágya. Bizony a rendezõ „nem kegyelmez” az énekeseknek, hanem a verizmus szabályainak megfelelõen állandó játékot követel meg tõlük. Így teszi hitelessé a produkciót. Az a megoldás viszont nem hatott az újdonság erejével, hogy amikor a II. felvonásban a komédia tragédiába kezd torkollni, akkor Canio és Nedda is leveszi a jelmezét. S ha már verizmusnál tartunk, akkor érthetetlen, hogy Silvio, miért nem veszi elõ a kését – amit biztos magánál hord –, mikor látja, hogy szerelmesét ledöfték. Ezen két apróságot kivéve olyan rendezõi megoldásokkal találkozhattunk, melyek újszerûek, hatásosak és nem mennek a zene rovására.
A Caniót alakító László Boldizsár szép, olaszos hangszínnel, biztos magasságokkal és szenvedélyesen formálta meg a szerepét. Elementáris erõvel énekelte szerepét, nyers volt, elszánt, hangilag pedig magabiztos. A várakozásoknak megfelelõen magas színvonalon énekelt; professzionális produkciót láthattunk tõle. Csupán egy alkalommal, az elsõ felvonás közepén az „a ventitré ore”-nál csuklott meg a hangja. Színészi alakítása pedig mentes a hamis heroizmustól, ehelyett hitelesen sokszínû. Nedda szerepében Egyed Apollónia nyújtott feledhetetlen alakítást. Hangját megcsodáltuk és kissé megijedtünk, amikor a madárdal közben az autó tetejérõl leugrott. Ezt néhányan merész rendezõi fogásnak minõsítették. Alkatának megfelelõen fõleg a szerep líráját érvényesíti. Olyan nõi érzékenységet idéz föl, amely harmóniába fogja a bentet és a kintet, a lelket és a tájat. A fiatal mûvésznõ annyira nagy mértékben tudott azonosulni a szerep szellemével, hogy az vokális képességeit is felfokozta. Sándor Árpád énekelte Tonio szerepét. Hangja minden fekvésben egységesen, kiegyenlítetten és testesen szólt. A szerep bonyolultsága, a kezdetben líraian megszólaltatott szerelmei vallomás, majd a vak, gyilkos szenvedély az énekes alakító képességének és tartalékainak széles skáláját aktivizálta. Sándor Árpád tavaly õsztõl hihetetlen hangi megújuláson ment keresztül, s reméljük, hogy ez a vokális metamorfózis tovább fokozódik. Fülöp Márton legnagyobb mûvészi erénye a tévedhetetlen arányérzék. A szólamrajzon és -szerkezeten belül a prológust és Silvio szólamát elõadó énekes pontosan kidolgozza a frázisok, a szavak színezetét, ami nagymértékben hozzájárul a formálás plaszticitásához. Bámulatos árnyaltsággal és tudatossággal keverte ki a részletek, a szavak hangszíneit. Olyan elõadást hallottunk, ami arról gyõzött meg: a zenekarnak van elképzelése a mûrõl. Szépen megoldott részletek sorjáztak, de a nagyformát illetõen még lehetne árnyalni a kidolgozást. Ehhez arra lenne szükség, hogy a közeljövõben többször elõadhassák ezt a remekmûvet. Minden elõadással értéket közvetítenének, s a megérdemelt siker további igényes munkára sarkallná a muzsikusokat. Az énekkar pedig a legbriliánsabb szinten teljesített, nagyon jól megidézte a zsánerek megfelelõ hangulatát. Példás az az érzékeny és szeretetteli, minden sztárallûr nélküliség, amellyel Jankó Zsolt vezénylése kelti életre a partitúrát. Neki is köszönhetõ, hogy Leoncavallo dallamai és harmóniái Kolozsvárott ennyire élnek és hatnak.
Medveczky Attila
http://www.eredetimiep.hu/fuggetlenseg/2014/junius/20/12.htm
galéria
