Kelemen Ágnes írása Kálmán Imre, Marica grófnõ c. operettjérõl

2013-10-31

Szép város Kolozsvár… – énekli Marica grófnõ.

A dalt, ami már kiskorom óta ott cseng a fülemben, amit nagyszüleim oly sokszor dúdolnak, ami mindig eszembe jut, akárhányszor oda utazom. Sok idõ telt el azóta, hogy utoljára a Kolozsvári Magyar Operában jártam, de még mindig emlékszem, melyik páholyból hajoltam ki derékig, fülig érõ szájjal, tapsolva, a Mária fõhadnagy szereplõinek integetve…

Most ismét alkalmam nyílt az operába ellátogatni, idén a Kecskeméti Katona József Színház mellett Kolozsváron is mûsorra tûzték a Marica grófnõt.

Megérkezésünkkor két dolgon akad meg a tekintetem. A kolozsvári közönségnél sem divat már kiöltözni, még az operába sem… Persze nem a nagyestélyiket hiányolom, de a várakozókon végigtekintve sok ember lábán kényelmes sportcipõt pillantok meg farmerrel, pulcsival, egy lány pedig hatalmas bõrtáskával, bakancsban csattog el mellettem. Körbetekintve látom, hogy akadnak még elegánsabb urak és hölgyek is, de nem sokáig köt már le a ruha téma… Közvetlenül az épület elõtt áll meg egy fekete autó, nem cirkál parkoló után kutatva. Persze egybõl megértem, miért. Az autóból a Budapesti Operettszínház direktorát, Kerényi Miklós Gábort látom kiszállni… Megindul a találgatás: vajon minek köszönheti a látogatást Kolozsvár? Hogy csupán szórakozás céljából kocsikázott volna idáig a mûvész úr, kétlem. A látogatás valószínûleg a címszerepet játszó Benedekffy Katalin személyének szól. Talán az Operettszínház igazgatója Budapestre csábítaná a mûvésznõt egy jó ajánlattal… Nem tudhatjuk… Az is lehet, hogy csupán a darab keltette fel az érdeklõdését, hiszen pont egy éve rendezett Marica grófnõt õ is, saját színházában.

Az operett kényes mûfaj, talán az egyik legmegosztóbb. Sokan tiltakoznak az ellen a cukormáz ellen, amivel leöntve emészthetetlenné, nézhetetlenné és hallgathatatlanná válik olykor egy darab. Örömmel tapasztaltam, hogy ez itt nem történt meg. Kitûnõ rendezés, látványos koreográfiával, jó humorral fûszerezve. Kolozsváron Marica grófnõt játszani szinte garantált siker. Azt az életérzést, amit a darab sugároz, Erdélyen kívül komoly kihívás színpadra vinni hitelesen, megkockáztatom: nem is lehet. Mert hát melyik másik közönség szíve szorul el ugyanúgy, amikor felcsendülnek a sorok: „Majd ott lakom a Szamosnál, hol minden piros-fehér-zöldben jár…”?

A Maricát alakító Benedekffy Katalin már másodízben csillogtatja meg tehetségét és gyönyörû szopránját a helyi opera falai között. A nagygalambfalvi születésû mûvésznõ tökéletes választásnak bizonyul a szerepre: Marica csupa szeszély, csupa báj és kacérság, karakterét, széles amplitúdón mozgó érzelmeit magával ragadóan alakítja. Partnere Szabó Levente, (hangilag messze nem olyan képzett, mint Benedekffy, és elõadásmódja sem kelt túl nagy érzelmeket) Erdõdy Wittenburg Péter gróf szerepében, aki a grófnõ gazdaságában tiszttartóként dolgozik, és hamar szerelemre lobban a hozományvadászoktól rettegõ szeszélyes Marica iránt. A gróf húga, Liza kisasszony szerepére azonban a rendezõ, Bor József, meglehetõsen furcsán választott színészt. Nem mintha megkérdõjelezném Hary Judit fiatalosságát vagy énekhangját, de korát tekintve nehezen lehetett hitelesnek mondani a húgocska szerepében. Elsõ színrelépését a nézõtéren halk sugdolózás, némi értetlenkedés és kuncogás fogadta. Ezt leszámítva persze az alakítás nem kifogásolható, csupán a rendezõnek róható fel ez a nem túl szerencsés választás…

Néha becsúszik egy-két színpadi malõr, a telefon Madarász Lóránt heves mozdulatától lerepül az asztalról, de a színész egy poénnal gyorsan korrigál, egy pillanatra sem esik ki szerepébõl; Benedekffy tollboájából hulló vörös pihék ide-oda szállingóznak; õ maga pörög-forog tánc közben, szoknyája szélét rosszul fogja meg, így a ruha szétnyílik, Marica villant, az elõttem ülõ hölgy pedig villámokat szór a szemével kuncogó párjára. De ezek csak bájos kis apróságok, amik csak még életszerûbbé teszik a jeleneteket…

Az operett záró mûve, a Ringó vállú csengeri violám, majd ráadásnak a Szép város Kolozsvár csendül fel újra. Az az érzésünk, ha másnap reggelig tapsolnánk, a táncosok lába és Kató hangja könnyedén bírná addig is… Végül legördül a függöny, hatalmas siker, a tomboló közönség pedig - köztük KERO is(!) – felállva tapsol. Késõbb megtudom, kisebb, esetleg gyengébb darabokat sem enged el a hálás kolozsvári közönség hasonló tapsvihar nélkül, de ez mit sem von le a Marica grófnõ sikerébõl. Dinamikus, jól felépített, szórakoztató elõadást láthattunk. A mércét magasra tette a kolozsvári társulat, ezek után kíváncsian várom a kecskeméti darabot.

Kelemen Ágnes 








Facebook

IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKE