Don Giovanni a férfi-nõ kapcsolat egyfajta archéja a nyugati kultúrában, ugyanakkor egy olyan narratíva, amely több száz éven át épült rá erre a kulturális õsképzetre, dacára a keresztény világszemlélet már-már mindenható cenzúrájának. A Don Giovanni, mint helyzet és helyzetértelmezés, egyúttal mindig az értelmi önvizsgálat tárgya is. Hiszen a valamirevaló értelmiséginek mindig van véleménye a csábítás mítoszáról, mindig gondol valamit a csábítás gesztusáról és magáról a csábítóról. Ez olyannyira így van, hogy a magaskultúrába beavatottak és beavatatlanok egyaránt szólni akarnak ebben a kérdésben. Ez azért nem véletlen, mert a csábító mitikus történetét felelevenítve mindenki érintve érezheti magát.

Némi iróniával azt is mondhatnám, hogy aki elég erõs, az megengedheti magának, hogy csábítson, aki elég hatalmas, az csábítási folyamatokat rendezhet meg, akár az életben, akár a színpadon. Most azonban a zenés színpad és Mozart Don Giovannijáról van szó, amelyet azért választottam a magam számára, mert úgy érzem, hogy a mozarti ars poetica jelentõs alkotóeleme.

Akinek egyébként van affinitása Mozarthoz, az tisztában van azzal is, hogy a nagy kulturális narratíva eme leképzõdéséhez csak alkotóilag érdemes viszonyulni, hiszen ha a saját értelmezésemet tárom a nyilvánosság elé, annak ki kell állnia a zeneértõ közönség kritikájának próbáját.

Sokszor úgy érzem, ma már nem lennénk képesek ilyen szintû remekmûveket írni. Továbbmegyek, és kimondom: a csábítás élményének is egyre közvetettebb, egyre mûvibb a kulturális kontextusa napjainkban. Ennek ellenére számomra rendkívül fontos, hogy átéljük és megértsük, a mozarti opera librettója nem in illo tempore játszódik és fõleg nem rajtunk kívül. A Don Giovanni a maga bravúrosan virtuóz szerkezetével, a zene lenyûgözõ képességével egyszerûen zseniális. Mozart csodája abban áll, hogy anélkül, hogy nyelvi újításba fogna, anélkül, hogy epatírozással próbálkozna, utánozhatatlan és egyedülálló, miközben minden egyes ütemét írhatta volna Cimarosa, Salieri vagy Piccinni.

Mozartot, az alkotót saját korából kiindulva próbálom megérteni, értelmezni és színpadra állítani. Természetesen nem ez az elsõ ilyen próbálkozásom. Pontosan ötven éve foglalkozom ezzel a remekmûvel, ez a harmadik DonGiovannim. Nagyon sajátos dolog, ha valaki ennyire együtt tölti el az életét ezzel a darabbal. Bevallhatom azt is, hogy fiatalkori Don Giovanni-képem (Miskolc, 1981) még tisztelettudóan hagyományos volt, ahogy azonban teltek az évek és az évtizedek, ez érthetõ módon megváltozott. A második DonGiovanninál (Budapest, 1999) a szobor-motívumot helyeztem az elõtérbe, mert interpretációs alapgondolatom a férfi elidegenedettségét exponálja. A Don Giovanni nagy csodája ugyanis a mindig megélhetõség mellett az elidegenedés kezelésének jellegzetessége.

Tudom, a férfi-szerepkör, a férfi-nyomorúság ma rendkívüli mértékben elõtérben van korunk kulturális önértelmezésében. Ezzel is számot vetettem, ami azt jelenti, nem kívánok a mítosszal egy ellenmítoszt szembeállítani. Amit szeretnék, az az átélés további mélyítése, illetve megfordítva a reflexió elvontságának ,,magasítása”, filozofikus felemelése. Mindent egybevetve: mivel a Don Giovanni mint kérdéskör nagyon látványosan sokoldalú, ennek a többféle kulturális kapcsolódásnak a hálózatiságát akarom felvillantani vagy legalábbis sejtetni. Nem polemizálok senkivel, azt szeretném, ha a mûvészek és a közönség is magával Mozarttal léphetne eleven, katartikus, csaknem egész életre megtisztító dialógusba.