Selmeczi György a Bizánc címû elõadásról

Meghökkentõ döntésnek tûnhet, hogy Selmeczi György éppen a Herczeg Ferenc által 1904-ben írott drámát, a Bizánc címû darabot választotta átdolgozásra. Egyrészt azért különös ez, mert a kortárs opera nem igazán foglalkozik történelmi operákkal, másrészt pedig érdekes a darab olyan szempontból is, hogy látnoki módon, mondhatnánk, próféciaképpen megsejti azt a problémahalmazt, mely a megírását követõ 100 évben egész Európát foglalkoztatja. Selmeczivel errõl az izgalmas, talán kissé merésznek is mondható döntésrõl beszélgettünk, illetve a mû színpadra vitelérõl.

– Miért pont a Bizáncot választotta? Mitõl találta aktuálisnak a történetet?

– A mû kiválasztása nem volt nehéz, hiszen már a dráma olvasásakor érezhetõ, hogy operaszínpadon is megállja a helyét. Mûfajilag különleges vállalás történelmi operát írni, hiszen ennek a fõ mintái a 19. században találhatók, ma kevés példa van rá. A Bizáncban azonban a történelmi keret középpontjában olyan toposz áll, mely ma sem vesztette el hitelességét. Ez a toposz az értékek relativizálódása, valamint általánosan az értékvesztés, ami egész korunkat meghatározza. Részét képezi a toposznak az a morális válság, aminek legjobb példája a Bizánc eleste körüli világ, ahol az árulás, az erkölcsi elzüllés egy egész társadalmat jellemez – kikezdi, megrohasztja azt. Széthullnak a társadalom, az emberi közösség alapjai, és ezáltal egy olyan válsághelyzet teremtõdik, amiben csak veszíteni lehet. Aktualizálható és aktualizálandó téma ez, hiszen az eltelt évek ellenére beszélhetünk most is értékvesztésrõl és a moralitás jelentésének átalakulásáról. Így kap érvényességet a fõ toposz a jelenben is.

– Egyértelmû az elõadást nézve ez az örökérvényûség? Sikerült a rendezõnek megalkotni az Önben kialakult képet?

– Igen, hiszen tulajdonképpen már komponálás közben is a klasszikus és kortárs értékek egyidejûségét képzeltem a színpadra, és az elõadás ilyen szempontból minden követelménynek megfelel. Zete Edit tervei és Zakariás Zalán rendezése együttesen nagyon érdekes módon ötvözik a történelmi asszociációs rendszert, és nagyon jól rámutatnak a drámai tények mai érvényességére. A legfõbb elõnye – megítélésem szerint – ennek az elõadásnak, hogy nagyon látványosan sugallja azt, hogy a Bizáncban levõ drámai szituációk érvényesek, és ma is gyakran átélünk ilyen helyzeteket. Az árulással, az értékvesztéssel nap mint nap szembesülünk, ezért nagyon fontos itt a Zete Edit által tervezett háttér. A palotatorzó, amit õ látványban színpadra visz, egyszerre idézi elénk az ókori római romokat, melyek a drámának is mintául szolgáltak, de eszünkbe juttatja a bizánci boltíveket is. Ez a kettõsség, illetve a fõ toposz aktualitása hozza magával a történelmi idõvel való játékot, mely hatalmas élvezetet nyújt egy szerzõnek.

– Ebben a játékban milyen eszközökkel szólítható meg a közönség?

– Fontos, hogy a nézõk otthon érezzék magukat a mû nézése-hallgatása közben, ezt az érzést szeretném ébren tartani a zenémmel. Most már sok éve keresem azt az operai nyelvet, ami bevonja, a mû részesévé teszi a közönséget. Ez olyan zenei nyelvet igényel, melyet a dallamalkotás, a harmóniavilág, a ritmika õriz, melyek segítségével az összhang természetesnek hathat a közönség számára. Egészen viccesre lecsupaszítva a dolgot a lényeg az, hogy szerintem akkor jó egy opera, amikor a közönség azt érzi, hogy hazamenve, a fürdõszobában õ is elénekelné azt az áriát. Ez a gesztusközösség, és ezt az otthonosságérzetet szeretném felébreszteni a közönségben.

– Ha oszthatna különdíjakat a Bizáncnál nyújtott segítségért, ki kapna és miért?

– Lehetetlen lenne embereket elkülöníteni ilyen szempontból, hiszen úgy gondolom, a Kolozsvári Magyar Opera társulata bámulatra méltó hatékonysággal és áldozattal hozta létre ezt az elõadást, ráadásul hihetetlenül rövid idõ alatt tanulták meg szerepeiket. A rendezõi munka, a díszlettervezés, minden egyformán hozzájárult a mû megalkotásához, létrehozásához. A szólisták bravúrosak, a kórus is hatalmas terheket visz a hátán, a zenészek csodálatos munkát végeznek. Egyértelmûen úgy gondolom, hogy a miskolci elõbemutató és a kolozsvári õsbemutató együttesen egy olyan társulat képét rajzolja elénk, amelyik a legmagasabb európai mércének is megfelel.

Az interjút készítette Gödri Csilla