Interjú Balázs Borbála szopránnal, a Traviata opera Violettájával
Édesapja református lelkész. Mi motiválta egy pap lányát az operaénekesi pályára?
–Kezdetben konkrétan szüleim nem énekesnõnek tanítottak, hanem azt szerették volna, ha zenei pályára megyek. Így már elsõ osztálytól zongorázni tanultam, és visszagondolva azt érzem, nem én választottam, hanem az operaénekesi pálya választott engem.
Mi az, ami vonzotta az éneklésben?
–Bátran bevallom, hogy egyrészt az vonzott, hogy kiállhatok sok ember elé a színpadon. Hiába akarok bármit is közölni, üzenni, ha hiányzik az egészséges exchibicionizmus. Enélkül alig lenne bátorságom szerepelni. Másrészt arra törekszem, hogy a lehetõ legjobb tudásom szerint közvetítsem az adott alkotást a nézõk felé. Talán ez a kettõ számomra a mûvészet alapkritériuma.
Mindig is meg volt önben ez a bátorság?
–Hogyne, már harmadikos koromtól kántorizáltam a templomban, ami azt jelenti, hogy én voltam az elõénekes, én vezettem az éneklést ,és egyben orgonáltam is. Már akkor szerettem szerepelni, ahogy most is ez az egyik motivációm. Nem sokat gondolkodok azon, miért is szeretek színpadon lenni, egyszerûen jólesik játszani. Amikor rokonok látogattak meg minket, akkor arra kértek, zongorázzak, vagy énekeljek nekik. Ezt eleinte nem éreztem tehernek, örömmel tettem eleget a kérésnek. Amikor kamaszodtam, már dacból nemet mondtam, hogy a szüleim nehogy már olyat mondjanak nekem: énekelj a vendégeknek kislányom.
A hívek meg voltak elégedve a kis énekesnõvel?
–Nem tudok az ellenkezõjérõl. Szerintem csodálták, hogy kiskorom ellenére mennyire ügyes vagyok. De nem olvastam fel semmi bibliai részletet, mert a próza nem tartozik az erõsségeim közé. Azt most gyakorlom be, mert szükséges az operettekhez a jó és érthetõ szövegmondás.
Azt nem jelentett problémát, hogy míg más gyerek játszott, addig gyakorolnia kellett?
–Amikor testvéreim mentek ki focizni a kertbe, vagy a fára mászni, akkor zongoraórára mentem, vagy otthon gyakorolnom kellett. Én akkor inkább arra vágytam, hogy játszhassak, ami egészséges gyermeki óhaj volt.
Arra mikor gondolt, hogy a zenélés, az éneklés jelentse a megélhetését?
–Sosem gondoltam arra, hogy amikor éneklek, azzal pénzt is keresek. Ez talán így nagyon naivul hangzik, de aki mûvészi pályára adja a fejét, abban van egy bizonyos fokú megszállottság is, és én egy adott szerep alakításakor nem gondolok arra, hogy ezt azért teszem, hogy megkapjam hó végén a fizetésem. Ha úgy fogalmazza meg a kérdést, hogy mikor döntöttem a zenei pálya mellett, a válaszom, amikor elvégeztem a 12. osztályt, és tovább kellett tanulnom. Semmilyen ismeretségünk nem volt a zeneakadémián, ahová igen nehéz volt bekerülni. Szüleim ezért arra bíztattak, felvételizzek máshová is, de én konok voltam, és azt mondtam, hogy ha most nem vesznek fel, akkor próbálkozom jövõre. Tehát már elkötelezett voltam a zene irányába.
Elsõre felvették. Nehéz volt elszakadni a szülõi háztól?
–Nem, mert már ötödikes koromtól Kolozsvárott tanulok. Így az nem volt számomra megszokott, ha éppen otthon voltam. Szeretem a kincses várost, s ezért az otthoni lét néhány napig nagyon kellemes nekem, de utána már alig találom a helyem. Ráadásul édesanyám Kolozsvárott született, és azt plántálta belénk, hogy nincs szebb ennél a városnál. Amikor ide kerültem, akkor hamar megszoktam az ittlétet, de már én is azt vallom, hogy nagy megtiszteltetést jelent egy olyan patinás, nagy múltú intézmény tagjának lenni, amilyen a Kolozsvári Magyar Opera. Úgy érzem, itt rám talált az élet szépsége.
Nagyon szerelmes lettem a bonvivánba
Mit látott elõször a Kolozsvári Magyar Operában?
–Operettet, de a címre már nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyon szerelmes lettem a bonvivánba.
Az mikor alakult ki, hogy szoprán hangfajban énekel?
–Már nagyon korán, a zenei líceumban kiderült, hogy szoprán leszek. Kilencedikes koromtól énekszakon voltam, és klasszikus éneket tanultam. Tanárnõm azt mondta, hogy egyértelmûen operai hangom van. Eleinte koloratúr szopránnak gondoltak, mert a felsõ regiszterem mindig jól és szépen szólt, de idõvel líraibb szerepeket énekeltem, mert abban a lágéban érzem otthonosabban magam.
Kiket emelne ki tanárai közül?
–Elsõ tanárnõm B. Vass Éva volt, aki magyar opera híres szólistája volt. 12. osztályban egy román tanárnõm volt, aki szintén mindent megtett azért, hogy felszínre törjön a bennem rejlõ tehetség. A zeneakadémián végig Gheorghe Rosu basszista volt a mesterem, míg a magiszteri fokozaton pedig Ionel Pantea vezette az operaosztályt.
Pantea szerepeket is ajánlott önnek?
–Konkrétan nem, de mikor felvételiztem, és õ ott volt a zsûriben, s azt mondta, hogy az elsõ éves mester tagozatosokkal a Cosi fan tutte-t szeretné megrendezni és csak engem tart megfelelõnek Fiordiligi szerepére. Mozart végigkísérte egyetemi éveimet. Hol a Színigazgatóban, hol a Figaró házasságában, hol a Don Giovanniban léptem fel. Megszerettem Mozartot, annak ellenére, hogy azt szokták mondani: szép Mozart zenéje, de elég nehezen befogadható.
Ki hívta a Kolozsvári Magyar Operához?
–Miután befejeztem a mester fokozatot, hazamentem. Addigra a volt kolleganõim a zeneakadémiáról már mind az opera énekkarában énekeltek. Mivel nem értesültem idõben a meghallgatásról, lekéstem a jelentkezésrõl is. Rá egy félévre felhívott Pantea és megkérdezte tõlem: milyen dolog az, hogy az igazgató nem is hallott rólad? Felvetette, hogy meg szeretné velem rendezni a Víg özvegyet. De nem az volt az elsõ szerepem, hanem a Rigoletto Ceprano grófnéja, ami „bemelegítés” volt a Traviata címszerepéhez. Ezzel bedobtak a mély vízbe, mert nagyon kevés idõ volt a szerep színpadi elsajátításához. Ezért eléggé izgultam az elõadás elõtt, de ahogy véget ért a preludio, minden drukk elmúlt, és „úsztam” a szereppel.
Hogyan készül fel egy adott szerepre?
–Az elsõ, hogy beszerzem a kottát, és színes kiemelõvel bejelölöm a részeimet. Ezután vagy az operánál korrepetítor segítségével, vagy magánúton tanulom meg a szerepemet. Vannak, akik elõbb a szöveget tanulják meg, majd leszolmizálják az énekelni valót. Én egyben tanulom meg a szerepet. Azt is mindig megnézem, hogy az adott szerep mennyire való nekem hangfajilag, illetve életkorban. Ha nem ismerem az adott operát, akkor elõtte CD-én meghallgatom a mûvet. Ha ismerem, akkor elõbb megtanulom a szerepet, majd meghallgatom több elõadó tolmácsolásában, hogy minél több technikai, interpretációs módszert vegyek át tõlük.
Ha egy énekes, egy színész nem egyéniség, akkor felesleges a színpadon lennie.
Mennyire tartja fontosnak, hogy egyéniségek legyenek a színpadon?
–Ha egy énekes, egy színész nem egyéniség, akkor felesleges a színpadon lennie. Aki egyéniség, arra viszont nem lehet nem odafigyelni. Egy igazi egyéniség már puszta jelenlétével is magára szögezi a nézõk tekintetét.
Vissza szokta magát hallgatni, nézni?
–Nem kedvtelésbõl, hanem mert muszáj. De sosem vagyok elégedett magammal. Elsõsorban az énektechnikai hibáimat veszem észre. És ha észreveszek egy esetlen mozdulatot, azt igyekszem legközelebb korrigálni. Arra is gondolok, hogy lehet, csak nekem tûnik az a mozdulat annyira banálisnak, mert ha az adott pillanatban az õszinte volt, akkor elfogadható.
Milyen a kolozsvári zenei élet?
–Azt nem lehet elmondani, hogy minden elõadásunk teltházas, de azt is figyelembe kell venni, hogy három zenés intézmény van Kolozsváron, ami igen csak kuriózum egy ekkora lélekszámú városban. Így megoszlik a közönség. Nem hiszem azt, hogy a magyar fiatalok megvetnék az operát; biztos vagyok, benne, hogy többen járnának színházba, ha még jobban megszólítanák az egyetemistákat.
Ha felhívnák önt egy neves európai operaházból, hogy töltsön ott több évadot, akkor igent mondana?
–Nagyon szeretem a Kolozsvári Magyar Operát, nem szeretném, ha hûtlennek gondolnának, de azért bennem is van egy nagy adag hiúság, és minél több szerepet szeretnék elénekelni. Így, bizonyos helyzetekben, biztos igent mondanék.
Most milyen szerepekre vágyik?
–A Rigoletto Gildáját és a Lammermoori Luciát szívesen elénekelném. Az utóbbi esetében nem csak hangilag, hanem érzelemvilágban és alakításban is meg tudnám mutatni, mit is gondolok a szereprõl.
Medveczky Attila
