Ez valóban így van, az összes általam ûzött, szakértett és szeretett foglalkozást le is fedted ezzel. Minden olyasmivel foglalkozom, amiben zene, tánc és kép van. A saját dolgaimra jellemzõ a totális fogalmazásra való törekvés. A vállalásom azonban nem ehhez köthetõ, hanem az emberi viszonyokhoz, a 25 év színpadi-színházi munka után azt mondanám, hogy leginkább az emberek izgatnak. Valójában a produkció ennek az érzelmi hálónak a viszonyában érdekes és, hogy ez milyen hatás gyakorol ránk alkotókra, emberekre. A premier az agyamnak egy részét megmozgatja, és minden olyan ösztönt és tudást kihoz belõlem, ami ahhoz kell, hogy a közönség örüljön és jó munkát végezzünk. De létezik egy másik szál is, az életemre gyakorolt hatás, az, hogy én mit tanulok ebbõl az egészbõl és mi történik velünk egy próbafolyamat alatt és, hogy ezeket a tapasztalatokat hogyan visszük tovább. Három évvel ezelõtt jöttem Kolozsvárra, a Báthory Erzsébet produkcióban vendégmûvészként vettem részt. Akkoriban egy nagyon klassz és izgalmas közös gondolkodás kapcsán azt figyeltem meg, hogy kitüntetett figyelemmel fordulnak felém az itt dolgozó, éneklõ emberek. A társulat tagjai kivételes tehetségûek és nagyon ki vannak éhezve arra, hogy változatos, izgalmas és szövevényes munkákban vegyenek részt. Úgy éreztem, hogy ez a figyelem, bizalom kötelez engem, és mi mással viszonozhattam volna, mint azzal, hogy visszajövök és színpadra viszek egy darabot.

Azt is tudtam, hogy nem fogok könnyelmûen elsiklani amellett a felirat mellett, ami az épület homlokzatát díszíti. A Kolozsvári Magyar Opera három olyan kifejezés, amelyekért külön-külön is hajlandó vagyok harcba szállni, a háromért együtt meg aztán végképp. Apai ágon a Szamos partján még látható a dédnagyapám alumíniumgyára, itt nevelkedett a nagymamám, az édesapám, gyerekkoromból számos emléket õrzök a városról, mert a nagymamám fontosnak tartotta azt, hogy minket, unokákat visszahozzon, hogy lássuk, honnan származunk, tehát van egy nagyon erõs személyes kötõdésem is. Az opera pedig az a mûfaj, ami a legközelebb áll hozzám, csak nagyon sok idõ kellett, hogy ezt magamba össze tudjam rakni. Sráckoromban volt egy diákzenekarunk, akkor is arra törekedtünk, hogy a lehetõ legtöbbet beleszõjünk a fellépésekbe: vetíteni akartunk, fontos volt, hogy tánc is meg rock and roll is legyen a produkcióinkban. Tehát az, amit csináltam, midig az operához hasonlított. Végül az egész csomag összeállt és éppen a Figaro házassága esett a fejembe, mert baromira nem ezt akartam csinálni. Azt tudtam, hogy Mozart lesz, mert egy olyan erõs brandhez, mint a Kolozsvári Magyar Opera egy még erõsebb brandet akartam választani, egyszerûen azért, mert az a mániám, hogy amit érzek „laikusként” az operával kapcsolatosan, azt mindenki érzi, csak be kell hozni a közönséget. Egy olyan elõadásra törekedtem, amely a fiatalokat is fogja érdekelni, következésképpen akár népmûvelõi vetülete is lehet ennek a munkának.

A Varázsfuvola és a Figaro Házassága között kellett dönteni, és mivel a Varázsfuvolát néhány évvel ezelõtt színpadra állították, ezért kizárásos alapon a Figaro házasságába „futottunk bele”. Azért beszélek ilyen ironikusan, mert ebben a folyamatban az az érdekes, hogy a történet miként rántott magával, hogyan nõtt az életembe bele a partitúra, és hogy milyen élményeim vannak ezzel kapcsolatban. Ez egy tanulási folyamat, annak ellenére, hogy mindjárt lefordulok a székrõl a fáradtságtól, hirtelen elkezdett õszülni a szakállam, és meg tudnék fojtani bárkit, aki szembejön és keresztbe tesz ennek a történetnek, azt gondolom, hogy ebbõl gyönyörûen ki lehet jönni, függetlenül attól, hogy a darabnak milyen lesz a fogadtatása. Persze, bízom benne, hogy imádni fogják, nagyon fontos a siker, hogy learathassunk az energiát, hogy megoszthassuk a közönséggel az élményt, de ami velem, bennem történik, az csodálatos, és minden pénzt megért.

A maga idején, a 18. században a Figaro forradalmi mûnek számított, mert a gróf és a szolgája közötti konfliktusról szól, amiben ráadásul a szolga nyer. A Beaumarchais-darab – ami alapján Da Ponte elkészítette a librettóját – emiatt be is volt tiltva egy ideig. Át lehet-e emelni valamit ebbõl a konfliktusból a mai társadalmi kontextusba?

A Beaumarchais-darabot az erõs cenzúra hatására meg kellett „szelídíteni”, törölni kellett belõle gondolatokat, viszont ezeket Mozart beleírta a zenébe. A zene, a hangszerelés segítségével olyan árnyalt személyiségrajzokat és viszonyrendszereket tud ábrázolni, ami, számomra legalábbis, csak a prózai színházból volt ismert. Mozart erre száz évvel azelõtt volt képes, hogy mondjuk egy Sztanyiszlavszkij elkezdett volna gondolkodni azon, hogy egyáltalán mi az a pszichológiai realizmus. A zenét nem úgy értelmezed, mint mondjuk egy Csehov-darabot: Mozart a tudatalattidra hatva hihetetlen mélységben festette meg a karaktereket és figurákat. Hátborzongató az élmény.

A teljes interjú a következõ linken olvasható: http://multikult.transindex.ro/?cikk=24511
Interjút felvette: Kertész Melinda (Transindex)