- Önt, mint a mai magyar mûvészeti gondolkodás ismert személyiségét elsõsorban arról kérdezném, hogy mi az értelmiségi hitvallása?

- A hagyományos értelemben vett értelmiségi fogalma átalakulóban, ha még élesebben fogalmaznék eltûnõben van. Az ismeretek és a tudás birtoklása már nem kivételt képzõ érték, az információ beszerzése demokratizálódott, az értelmiség társadalmi funkciója megkopóban van. Vélemény és ezáltal társadalom- (szerényebben környezet-) formáló ereje nincs, illetve Európa keleti vidékein a rendszerváltás elõtti értelmiségi zömmel politikai elitté transzformálódott és azóta már többnyire le is tûnt a színrõl. Egyszóval szívesebben határozom meg magamat, mint gondolkodó embert, és csak néha ringatom magamat abba a reménybe, hogy véleményemmel valamicskét alakíthatok a környezetemen. A színház embereknek készül, tehát ez volna a dolgom valójában.


- Milyen különbséget lát a magyarországi és az erdélyi színjátszás között?

- Sokat kérdezik, sokat foglalkoznak ezzel írások, teatrológusok, ítészek. Az én szakmai tapasztalatom — és már sokat dolgoztam, dolgozom errefelé — az, hogy ez a kérdés mondvacsinált. Vagy esetleg valamiféle mûvészi identitásképzõ kérdés, ami próbafolyamatokban és elõadásokban már lényegtelen. Sokféle kifejezõeszköz és forma van, általában az anyaggal és a rendezõvel való találkozás alakítja. Bárhol a világon. Sokszor, tehát most is mondom: jó színház van és érdektelen vagy rossz színház. Az ember nyilván igyekszik jót csinálni, és megtalálni a megfelelõ utat a közlendõ számára.


- Egy interjújában a következõket nyilatkozta: ,,Engem témák érdekelnek, vagy mondandókat kutatok, sokszor színészekhez keresek darabot, szöveget. Leginkább akkor tudok dolgozni, ha valamirõl van véleményem". Jelenleg vígoperát rendez. Kérem mondjon néhány szót a Boldogasszony lovagjáról?

- Selmeczi György majdnem két évtizede életem szerves része, és nemcsak a mély barátság okán, és nem is csak az fûz bennünket össze, hogy immár a harmadik zenés szakirányú színmûvész osztályt tanítjuk, neveljük együtt a budapesti Színház és Filmmûvészeti Egyetemen, hanem valamiféle ízlés, és gondolkodásbeli közösség. Értjük egymás nyelvét, szellemi és érzéki örömöt nyújt nekem zeneszerzõi munkássága: nem pusztán nagyszerû zeneszerzõnek tartom, hanem átélt élményként értem a zenéjét — legalábbis remélem.
Egy korábbi operáját, a Spiritisztákat rendezhettem a budapesti Magyar Állami Operaházban és talán sikerült a szakmámat — melynek része, hogy színpadi valósággá formáljam még azt is, amit a zeneszerzõ ösztönös zsenije nem feltétlen kézzelfogható vagy megmagyarázható módon hoz létre — a mû szolgálatába állítanom, a saját élményemmel, értelmezésemmel kiegészítenem. A rendezés sok tekintetben felelõsségvállalás — különösen így van ez egy õsbemutató kapcsán, hiszen bizonyos értelemben az én prezentációm alakíthatja a mû megítélését.
A Boldogasszony lovagja vígopera, Béres szellemes rádiójátéka volt a librettó alapja. A történet egyszerre szórakoztató, mulatságos és felemelõ. A zene emberközpontú, örömet nyújt a kevésbé zeneértõ hallgatónak, de egyszersmind a kulináris áthallásokra és a zenében rejlõ humorra nyitott fülnek is. Újabb bizonyíték a nagyközönség számára, hogy a kortárs zene nem egyenlõ az élvezhetetlennel.
A történet és a mondandó középpontjában (azon felül, hogy sajátos, egyedi kontextusban idézi fel a mi kultúrtörténetünkben oly fontos Szent László legendáriumot) talán a hit áll, a legnemesebb értelemben vett ügybuzgóság, amely ha elég erõs, képes elérni célját, megváltoztatni kicsit a világot. Az ilyen áldott, meggyõzõdéssel telt konokságot, amit a történet fõhõsei képviselnek, ha elérjük néhanap — elégedettek lehetünk.

- Milyen kolozsvári tapasztalatai vannak, mire számít ezután?

- Hatalmas élmény a kolozsvári énekkarral és a szólistákkal dolgozni. Õk nemcsak nagyszerû énekesek, hanem olyan magas szintû, összetett készségekkel rendelkeznek szerepeik megformálására, amely bõven felveszi a versenyt azzal az operajátszási világtrenddel, amely a színjátékot, az alakítást evidenciaként a feladat részének tekinti. Csodálatos velük dolgozni, bármely rendezõ boldog lehet, ha ilyen mûvészi közegben hozhat létre elõadást.
Szeretettel, kíváncsian fogadtak bennünket, nemcsak engem, de Szabó Sipos Máté karmestert és a két budapesti énekes-mûvészt: Wittinger Gertrúdot, akivel szórakoztató és örömteli a megismerkedés, és nem utolsó sorban Kovács Istvánt, akivel a Spiritiszták miatt van közös múltunk, alapunk és aki már nem ismeretlen a kolozsvári közönség és társulat számára. Igaz sokan meglepõdtek a humorán, mert eddig drámai, súlyos szerepekben ismerték. Egyszóval a kemény munka mellett sokat-sokat nevetünk — remélem majd nevettetünk is.

 Lejegyezte: Tóthfalusi Hajnal