– Miért éppen Velencébe jelentkeztél a rendezõi szakra?

– Mindenképpen az érdekelt, hogy az opera õshazájában a rendezésrõl mit tudnak. Kiemelném, hogy az egyetemen a klasszikus operajátszásnak az elemeit sajátítottuk el. Szövegközpontú volt az iskola, amelyben azt boncolgattuk, hogyan épül rá a zene a szövegre, hogyan egészíti ki a zene a szöveget, hogyan teszi teljessé, és ennek a kölcsönhatása miképp mûködik. Errõl nagyon érdekes viták folynak ma Olaszországban.

– Az operával kapcsolatban nagyon sokszor felmerül az a kérdés, hogy hagyományos-e vagy korszerû, mint ahogy az is, mi a fontosabb a zene vagy a szöveg. Te milyen rendezõnek tartod magad?

- A hagyományos is tud korszrû lenni és a modern is lehet korszerûtlen. Én nem ebben látom az operaszínházak izgalmasságát! Ugyanúgy tudok élvezni egy modern rendezést, mint egy hagyományosat, hogyha az mûvészileg érvényes rendezés. Ha abban megszületik a dráma és katartikus élményt okoz. Én a tehetséges színházban hiszek, ami kellõ nyitottsággal és érdeklõdéssel, nézõi befogadókészséggel megkülönböztethetõ a tehetségtelen színháztól. Az olyan színházban hiszek, ami hat, ami üzen, ami gondolatokat közvetít, s hogy ezen belül milyen fajta megoldások vannak, az természetesen mindenkinek az egyéni izlésére van bízva. Ugyanakkor az, ha elzárkózunk bizonyos dolgoktól, én emberi gyengeségnek tudom felróni. Az operaszínház ne legyen múzeum! Az legyen mindig friss, dinamikus, indulatosnak és mindig közölni vágyó. Fontos, hogy sokmindent át tudjunk magunkon engedni, át tudjunk élni és el tudjunk rajta gondolkodni. A zene és a szöveg kapcsolatáról pedig azt jegyezném meg, hogy pusztán csak a nyelv korlátja, hogy a két szót nem lehet egyeszerre kimondani. Vagy egyszerûen csak annyit mondunk: opera. Mind a kettõ egyaránt fontos. Ha nincs szöveg, akkor nem ér semmit a zene, ha nincs zene, akkor a szöveg önmagában nem adja azt a teljességet, amit egy zenés színház tud nyújtani.

– Ruzitska József operáját, a Béla futását 1822-ben mutatták be Kolozsváron. Orbán György Pikkó herczegének 2003-ben volt a premierje szintén Kolozsváron. Mi teszi aktuálissá a két mûvet?

– A remekmûvek mindig aktuálisak. Túl azon, hogy van egyfajta kultúrmissziója ennek a koprodukciónak a Magyar Állami Operaház és a Kolozsvári Magyar Opera között, az a gondolat született, hogy vegyük elõ és állítsuk színpadra az elsõ magyar fennmaradt operát. Ruzitska József Béla futása címû mûvét az idõk folyamán többször átdolgozták, fiókba tették, aztán újra elõvették. Az 1930-as évek óta nem volt színpadon. Ugyanakkor arra a döntésre jutottunk, hogy a Ruzitska mû mellett mutassuk be az igazán elsõ magyar operát, aminek a zenéje elveszett ugyan, de a ránk maradt szövegkönyv alapján Orbán György írt belõle egy kortárs zenemûvet. Nagyon érdekes párhuzamok vannak a két történet között. A hatalomnak és a magánéletnek a konfrontációja, tulajdonképpen mind a két opera-szüzsé központi eleme. Zöldy Z Gergely díszlet- és jelmeztervezõvel olyan varázslatos látványvilágot igyekeztünk teremteni, amely teljesen egyveretûvé teszi a két mûvet. A vizuális koncepció köti össze a két történetet, így nem két gyökeresen eltérõ két egyfelvonásos darabot fog látni a közönség.

– A próba szünetében egy érdekes felfedezésrõl beszéltél a két mû kapcsán....

– Így igaz! A Béla futása kora-romantikus, verbunkos alapú, magyaros zenébõl ihletett mû. Amikor elkezdõdtek a próbák és behatóbban foglalkoztunk a zenével, a partitúrával egyre több apró hasonlóságot véltünk felfedezni nemcsak dramaturgiájában, hanem zenéjében is a Varázsfuvolával. Roppant érdekes pillanatai vannak magának a zenei szövetnek, amelyre többen egyszerre kaptuk fel a fejünket. A Pikkó herczeg pedig egy rendkívül izgalmas posztmodern melodikus zenei humorral, ötletekkel és hihetetlen mélységekkel, drámákkal átszõtt zenei anyag, amely szintén fantasztikus meglepetéseket rejtegetett a próbaidõszak során. Egészen elképesztõ módon hitelesíti a történetnek azt a fajta átélhetõségét, ami csak a szövegbõl, és itt megint visszautalnék arra, hogy mi a fontosabb a szöveg vagy a zene, ami csak a szövegbõl nem biztos, hogy adekvát módon érkezik. A zene olyan sûrûségûvé teszi a szöveget és a drámát, ami mentén egészen elképesztõ bátorságot , ihletet és energiát ad nekünk. Önmagáért beszél mindkét angyag, nemcsak kultúrtörténeti fontossága van, hanem egy katarktikus két egyfelvonásost kap majd a közönség.

– Hogyan került repertoárra ennyi év után ismét a két darab?

– A Magyar Állami Operaház idén magyar évadot hirdetett, ennek jelentõs eseménye a májusi operafesztivál Budapesten, amelynek keretén belül a magyar operarepertoárnak nagyon dokumentált, sokfelé üzenõ keretszmetszetét szeretnénk nyújtani, mind a klasszikus, mind a kortárs, mind pedig az alternatív elõadásokból. E mentén már több bemutatónk volt. A Kolozsvári Magyar Operával több éve mûködik együtt a Magyar Állami Operaház, így született az az ötlet, hogy mutassuk be közösen az elsõ lépcsõfokot, ami a magyar operajátszásnak az elindulását jelenti. Az volt a célunk, hogy mutassuk be az elsõ fennmaradt magyar operát és az elsõ magyar operát, ami nem maradt fenn, de Orbán Györgynek köszönhetõen kortárs opera született belõle.

– A Kolozsvári Magyar Opera társulatával most dolgozol elõször. Milyen a közös munka?

– Csodálatos. Meg vagyok illetõdve, egyrészt azért, mert, amit hihetetlen módon tudok csodálni, az a kolozsváriak mûvészetközpontú társulati együttléte. Itt koncentrált jelenlét van a próbákon, nincs spórolás, mindenki szívvel-lélekkel dolgozik, és, amit lehet, azt kipróbál. Minden gesztus meg tud születni már a próbákon, mert elmélyülten dolgoznak egymásra is figyelve. Ez nagyfokú mûvészi igényességet jelent, és én ezt a társulat minden tagjának köszönöm.

Lejegyezte: Tóthfalusi Hajnal