Bori Tamás vall mûvészi munkájáról

Bori Tamás Budapesten született 1972-ben. Színész, rendezõ, az Operett Akadémia vezetõje. Hét évig Budapesten a Nemzeti, tíz évig pedig a kecskeméti Katona József Színház színésze volt. 2008 szeptembere óta a Budapesti Operettszínház tagja. Bori Tamással a prózai és a zenés színházról, a Kolozsvári Magyar Opera új bemutatójáról, a Cigányszerelemrõl beszélgettünk.

- Hogyan látod saját pályaképed?

- A rendezõt nem a múltja, nem a pályaképe minõsíti a nézõk elõtt, hanem kizárólag az elõadás. Hála Istennek, úgy alakult a sorsom, hogy nagyon sokat dolgozom, játszom sokfelé, sokféle emberrel, kultúrával találkozom. Évek óta jó pár elõadást készítek orosz barátaimmal Szentpéterváron. Az orosz és a lengyel színházi hagyományok zseniálisak, a mai napig mindenki abból építkezik (Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij, Jerzy Grotowski). Az orosz prózai színház, az orosz balett, az orosz zenei élet máig meghatározó. Engem ez mindig felvillanyoz és az a gyönyörû, ha kellõ nyitottsággal viszonyulsz hozzájuk, õk is kellõ nyitottsággal viszonyulnak hozzád.

- Milyen elképzelésekkel közelítetted meg a mûvet?

- Ennek az elõadásnak a koncepcióját a marosvásárhelyi származású Béres Attila dolgozta ki feleségével, Ari-Nagy Barbara dramaturggal. Barbara és Attila együtt gondolkodván készítettek a darabból egy olyan változatot, mely szerint az írott eredetibõl, ahhoz tisztelettel közelítve, megtartottak mindent, ami jó, és ahol azt problémásnak érezték, oda pedig belekerült egy prózai színházi igényességû, pontos és érzékeny szöveg. Ezért nehéz játszani, ettõl nagyon izgalmas és könnyû befogadni, persze csak ha valakinek van hozzá kedve. Ugyanakkor a kolozsvári elõadásban jó pár dolog természetszerûleg változott, hiszen más az idõ, mások a körülmények és az emberek, és más a közönség, akinek játsszuk. A színház az itt és most mûvészete. Az én dolgom az, hogy itt a kollégákkal, akik erre hihetetlenül nyitottak és elképesztõen tehetségesek, érvényes elõadást rakjunk össze zeneileg és hiteleset színházilag. Arra kértem a társulatot, hogy prózai elõadásként kezdjünk el a darabról gondolkodni, amit operai szinten kell elénekelni. Például az Ilonát játszó énekmûvész, aki a Messze a nagy erdõt elénekli a végén, az eredeti történetben nem színésznõ. Nálunk igen, és amikor a cigányprímás, Józsi elhagyja Zórika kedvéért, akkor nemcsak a szeretõjétõl búcsúzik, hanem nagyjából a fiatalságától is, és innentõl kezd a dolog szívbemarkolóvá válni... Hozzátenném, humor és elegancia nélkül nagyon nehéz operettet csinálni. Lehár zenéje bonyolult, sokrétû, ugyanakkor bársonyos hangzása révén emlékezetes élmény fülnek és szívnek egyaránt.

- Nyújt-e valamiféle koegzisztencia-modellt a maga mûvészi üzenetével ez a produkció? Hozzájárulhat-e egy ilyen elõadás akármilyen módon a cigány-magyar közeledéshez?

- Azt gondolom, hogy nincs olyan, hogy A cigány, vagy A magyar, hanem Emberek vannak. Nem lehet csatározásban leélni egy egész életet. Nekem, mint magyarnak nem a különbözõségeinket kell keresnem, és az abból fakadó súrlódásokat feltupíroznom, hanem a különbözõségek sokszínûségének kell tudnom vagy megtanulnom örülni, és a hasonlóságokat ebben hidakként megtalálnom. Nekünk hidakat kell építeni, nem pedig árkokat ásni. Hogy egy elõadás segít-e ebben? Nagyon remélem, hogy igen. Magunk között, minden jófajta elõadás egy kísérlet erre.

- Egy olyan metropoliszban, mint Budapest, hogy fogadták az elõadást?

- Nagy siker volt. Megjegyezném, Németország-szerte nem látni operettet hagyományos jelmezben, klasszikus díszlettel játszani. A nagyoperettek zöme ezt a fajta kísérletezést ledobja magáról. Ennél az elõadásnál errõl szó nincs. Itt úgy gondolkodunk teljesen mai sorskérdésekrõl, hogy tiszteletben tartjuk a szerzõt. Ebben a produkcióban senki sem darál csirkét a színpadon, senki sem játszik fejjel lefelé, nem jön be latex ruhában, a dolog mégis friss és mai. Amelyik nézõ csak a szép melódiát akarja hallgatni és akar a humoros részeken nevetni, ér neki csak a szép melódiákat hallgatni és a humoros részeken nevetni. Nincs olyan, hogy ez most szimbólum, tessék figyelni! Ha valaki ezt tovább akarja gondolni, a saját életébõl fog válaszokat kapni rá. Gyakorta váltogatjuk a tereket, az egész elõadás filmszerû dramaturgiával dolgozik, s ettõl válik hihetetlenül dinamikussá.

- Egy-egy elõadás után mibõl táplálkozol, milyen tartalékaid vannak?

- Üresnek érzem magam. Két hónapig dolgozunk õrülten egy darabon, és olyan kegyetlenül gyorsan elmúlik az egész. Nincs mese, ez megszokhatatlan. Nekem megadta a jó sorsom, hogy pályakezdõ színészként az akkori Nemzeti Színházba kerültem, s akkor még ott volt Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Mensáros László, Tolnay Klári, Szakácsi Sándor, Kozák András... Sinkovits Imre, akinél zseniálisabb, nagyobb tudású, tapasztalatú és nem utolsó sorban modernebb színészt én azóta sem láttam, minden próbafolyamat elején tele volt kételyekkel. S ez a Sinkovits Imrénél hetvenéves korában is így volt. Egyszer halkan megkérdeztem tõle: ,,Imre bácsi, te tényleg izgulsz? Erre a nagy mûvész ezt válaszolta: ,,Hát, nem úgy van az kisfiam, én nem engedhetem meg magamnak, hogy szint alatti méltatlanságot tegyek le az asztalra”. Igaz szavak… Ebbõl megtanultam, hogy igazán elégedettek még akkor sem lehetünk, amikor úgy tûnik, hogy minden sikerült. A pillanatnyi megnyugvás állapotát hamarosan követnie kell az újabb készenlétnek, egy következõ feltöltõdés, megvalósítás igényének.