Interjú Korcsmáros Györggyel, a Sámson és Delila címû, közelgõ operabemutató rendezõjével
– Kérem, beszéljen önmagáról, eddigi tevékenységérõl! Színházrendezõként hogyan jutott el odáig, hogy operát állítson a színpadra? Mit tart eddigi legrangosabb munkájának?
– Színészként végeztem 1978-ban, majd utána rögtön Várkonyi Zoltán Vígszínházában kezdtem el a pályámat. Az õ noszogatására jelentkeztem a rendezõi szakra. Azóta mintegy százhatvan darabot állítottam színpadra, a kezdetben többnyire prózát, operettet és musicalt.
Amikor igazgató lettem a Szegedi Nemzeti Színházban, Gregor József, az opera akkori tagozatvezetõje egyszer azt mondta nekem, hogy egy olasz rendezõ lemondta a Bohémélet rendezését, és hogy volna-e kedvem belevágni. Így a Bohémélet az elsõ opera, amit megrendeztem. Utána következett sok más mellett a Rigoletto, Turandot, közben Gyõrben lettem igazgató.
Tizenhat évig vezettem a Gyõri Nemzeti Színházat, ahol a Turandot volt az egyik utolsó munkám. Marius Vlad Budoiu játszotta Kalafot. A vele való barátság folytán kerültem Kolozsvárra. Itt a Triptichont rendeztem a Román Nemzeti Operában. Ekkor találkoztam Szép Gyulával, a Magyar Opera igazgatójával, akivel már a közös munkáról beszélgettünk.
Azóta Temesváron, Nagyváradon rendeztem még zenés darabokat, így a Hegedûs a háztetõnt, a Marica grófnõt, a Csárdáskirálynõt és a La Mancha lovagját. Magyarországi munkáim során a nagy musicalek közül fontosnak tartom a Nyomorultakat, a Miss Saigon-t. Ezeket azért emeltem ki, mert ezek erõs angol kontroll alatt álló mûvek, a fõpróbára gyakran kijönnek a jogvédõk, és ha valami nem tetszik nekik, akkor letilthatják a darabot. Az én munkámat mindig elfogadták, és rendezõként ajánlottak más társulatokhoz is.
– Milyen elképzelésekkel közelítette meg a mûvet, milyen elvek szerint alakította ki rendezõi koncepcióját? Miért aktuális ma a darab? Miért tért rá egyfajta demitizáló ábrázolásra?
– Nagyon örülök a Sámsonnak, mert gyönyörûnek tartom. A mai operanézõk számára szeretném érthetõvé tenni a mûvet, ezért modern környezetbe helyeztem az operát, és úgy is próbálom színpadra vinni, hogy izgalmas és átélhetõ legyen a cselekmény, nem pedig zenemúzeumi darab. A világ operaházai is a lehetõ legkorszerûbben igyekeznek bemutatni a nagy klasszikusokat.
Hiába a remek zene, ha a mai ifjúság, a mai nézõk jelentõs része az operát szép-unalmasnak tartja. Ez egy élõ mûfaj, ne felejtsük el! Azokat a motívumokat, amelyeket a bibliai történet sugall, úgy fordítom át maira, hogy ha egy tizenéves srác ül be meghallgatni, akkor ne azt nézze, hogy ez nagyon távol van tõlem, hanem azt, hogy ezek az emberek akár mi is lehetnénk.
Azt, hogy egy hatalom elnyomja a kisebbséget, a világban elég sokszor lehet tapasztalni, sõt átélni is lehet. Ha valaki tényleg népvezér, és mégis elbukik, mert egy nõ fortélyába, szépségébe, erotikájába beleszédül, ez is ugye átélhetõ. Klasszikus feldolgozásában kicsit monolitikus, mert ennél a klasszikus elképzelésnél nincs meg az életszerûség, ezért nem akartam, és kerültem is, hogy régi, festett díszletekkel, jelmezekkel játszódjon a darab. Ha Sámson úgy viselkedik, mint Che Guevara, mert hiszen tulajdonképpen egy olyan típust személyesít meg, ha Delila, aki a majdan átépített zsinagógából készült mulatónak a fõ attrakciója, egy énekesnõ, aki kurtizán is, érthetõbbé válik a darab.
– A Sámson és Delila története kapcsán felmerül az a gondolat, hogy a nagy szenvedélyt mindig fenyegeti az árulás, a beszûkülés, az elporladás, a nevetségessé válás… Melyek a kulcsmotívumok a mûben?
– Sámson szenvedélye vak, míg Delila szerelmében is megmarad számítónak. Két különbözõ szerelemtípus, két különbözõ szerelemélmény, de közös a tragédia. Delila ugyanúgy hazafi, mint Sámson, csak õ éppen filiszteus hazafi. Sámsonban hihetetlenül erõs szerelem dúl Delila iránt, és nem veszi észre, hogy csapdába csalták.
A bibliai történet szerint Sámson az istenéhez fordul segítségért, visszanyeri erejét és lerombolja a filiszteusok templomát. Az én koncepciómban egy szentséges zsidó helyet, egy zsinagógát a filiszteus urak átépíttetnek mulatóvá, a kísértések templomává. Ezt a pogány templomot rombolja le a végén Sámson a maga mai technikai eszközeivel, tehát fölrobbantja a templomot. Amikor kitaláltam a koncepciót, akkor ez még nem volt ennyire erõs.
A nemzetiségi vallásellentétek, az érzelmi bábel, az, hogy nem értjük és nem is akarjuk megérteni a másikat, és ez ellen harcolunk, van, aki a valóságban, van, aki csak közé kerül két harcoló félnek és így pusztul el, mind léteznek. Aztán jött a párizsi eseménysorozat, a tálib rombolások a világörökségi templomokkal szemben, tehát ezek mind olyan mozgatórugók, amelyek a háttérben mûködtetik a koncepciót.
– Milyennek tartja a társulatot? Mit vár az elõadástól, a közönségtõl?
– Az elõadástól sikert! A társulatról pedig csak jót tudok mondani. A szólisták remek hangú énekesek, zseniális az énekkar és a tánckar is, és a legfontosabb, hogy mindenki nagyon akarja ezt a produkciót. Filmszerû az egész elõadás, ezért nincs könnyû dolguk a mûvészeknek, de mindenki roppant készséges. Azt szeretném, ha a közönség nyitott szívvel, nyitott értelemmel viszonyulna az elõadáshoz.
Tóthfalusi Hajnal
