Egy korábbi interjúban elárultad, hogy nagy álmod operát rendezni – mikor született ez az álom?

- Zakariás Zalán: Az opera iránti rajongásom az egyetemi idõkben kezdõdött, amikor Bukarestben a Román Nemzeti Operában dolgozhattam rendezõasszisztensként. Nagyon megszerettem az opera világát, tíz éve várom a lehetõséget, hogy operát rendezhessek. Ez nagyon jó példa arra, hogy ha valaki kitart az álmai mellett, és fokozatosan keresi a megvalósítás lehetõségét, akkor csak idõ kérdése, hogy azok valóra váljanak.

Mi teszi izgalmassá számodra az opera világát?

-Elsõsorban a zene drámai és spirituális ereje – ha megfelelõ befogadóra talál, rezonál az emberi lélekben. Mióta átitatott ez az erõ, azóta a prózai rendezéseimben is hangsúlyosabban foglalkoztat a zene használatának kérdése.
A Szent Johanna esetében nagy kihívást jelent, hogy most csak a zene van: izgalmas felfedezni, hogy mit sugall, mi rejlik mögötte. Pillanatról pillanatra fedezem fel, mennyi mindent tudok melléje álmodni, a látvánnyal segíteni a zene erejét. Az a vonzó számomra, ahogyan vezet egy érzés, ahogyan táplálkozom a zenébõl, érzeteket kibontva képileg a színpadon.

Milyen érzés vezet a Szent Johanna rendezése közben?

-Verdi mûve nagyon érdekes történet, a hittel áll kapcsolatban: démonok és angyalok manipulálják a szereplõket. Misztikus közeg, ahol az emberek a sors, a külsõ erõk játékszerei. Ez lehetõséget nyújt arra, hogy a történetet más közegben lehessen kezelni, elhagyva a realizmust, a rendezõi vízióval aláhúzva a zene által sugallt líraiságot, drámaiságot.
A Szent Johanna Verdi korai mûve, de megtalálható benne minden motívum, ami a késõbbi mûveiben elõfordul. A gyengéje a librettó: kissé statikus, régi, poros. Úgy érzem, nagy mértékben az a dolgom, hogy ezt a librettót szétrobbantsam olyan eszközökkel, amelyek nem idegenek a mûtõl. A nagy kihívás számomra minden trükkel – szituációkkal, némajátékokkal, tárgyakkal - megpróbálni életre kelteni a zenét úgy, hogy egy dinamikus színpadkép kövesse.

Szent Johanna alakja kulturális ikonná vált, számtalan megközelítése létezik irodalomban, filmben, zenében... Milyennek látod ezt a szereplõt? Áldozat vagy kiválasztott?

-Nagyon ellentmondásos figura. Képzeljünk el egy olyan pánikbeteg embert, aki nem tudja uralni a saját érzéseit. Ha akarom, beteges, ha akarom, hõsies vonás, amely ellentmondásossá teszi a figurát. Rengeteg emberre van hatással, hadsereget vezet, vagyis olyan meggyõzõképességgel és erõvel rendelkezik, hogy mindenki fejet hajt elõtte. Viszont eközben saját magát ítéli halálra azzal, hogy mellõzi az emberi életet - ez a normálistól eltérõ emberi állapotról tanúskodik. Külsõ erõk vívnak harcot benne, és õ szétszakad, mert nem bírja a nyomást – egyszerre áldozat és kiválasztott.
Verdi kissé eltér a történelemtõl: Johanna szerelmes lesz a királyba és a király belé, a kiválasztott szûz attól válik bûnössé, hogy emberi érzéseket táplál egy férfi iránt.

A próbafolyamat több szempontból is különbözik a színházitól: egyrészt együtt kell mûködnöd a karmesterrel, másrészt nem színészekkel, hanem szólistákkal és énekkarral dolgozol...

-Selmeczi Györggyel, aki felkért erre a munkára, régóta ismerjük egymást, közelebbi viszonyban vagyunk, mint általában a karmester és rendezõ. Mindenrõl kikérem a véleményét, õ pedig nagyon rugalmas – nem adódott olyan helyzet, amikor egy ötletem miatta ne valósulhatott volna meg.
A színészek abban különböznek az énekesektõl, hogy a szerepükbõl kiindulva már a kezdetek kezdetén jönnek egy koncepcióval, ami lehet, hogy ellentmond annak, amit gondolok, és ilyenkor kialakul egy vita. Persze nincs feltétlenül szükség vitára, viszont elengedhetetlen bizonyos nyitottság az énekesek részérõl, hogy befogadják, amit mondok, megemésszék, hatással legyen a munkájukra. Szerencsére minden embernél, akviel dolgozom, megtaláltam ezt a nyitottságot.
Egyébként szerintem olyan emberben is fel lehet ébreszteni a színészetet, aki soha nem foglalkozott ilyesmivel. Hiszek abban, hogy ez ott rejtõzik az emberekben: csak a mikéntjét kell megérezzék, megtanulják, és mûködik úgy az énekesnek, mint a színésznek.

 Jogosnak érzed egy Verdi-opera esetében azt a kérdést, hogy miben rejlik a mû aktualitása?

-Szerintem attól aktuális, hogy most is elvarázsol, miközben hallgatjuk. Kell aktualizálni Verdit, de a zenéjébõl kiindulva - nem ellentmondva neki, és nem minden áron. Nagyon figyelmesen kell megvizsgálni a zenét, és abból kiindulva kell dinamikussá tenni a nézõben a történetet, hogy olyan vizuális világot kapjon, ami elmélyíti a zenei élményt, és gazdag elõadásban legyen része.
Európához viszonyítva Románia és Magyarország elmaradott operarendezés szempontjából, nem is nagyon rendeznek színházi rendezõk operát. Pedig a mûfaj megérdemli, hogy picit fölrázzák, újraértékeljék. Úgy gondolom, a Schiller-trilógia színpadra állításának nem az a célja, hogy korhû értelmezést teremtsen – már a díszlet is egyféle kortárs legó, amivel minden rendezõ úgy alakítja ki a színpadképet, ahogy szeretné.