Búcsúzunk Albert Annamáriától
Váratlanul ment el. Pedig úgy tûnt, mindig itt lesz. A kolozsvári operai „aranyidõk” nagy mûvészegyéniségei lassan elfogytak mellõle, Albert Annamária (1926–2016) azonban öröknek, töretlennek látszott.
Négy évtizednél is több idõ múlt el, amióta utoljára közönség elé lépett az operában, hiszen még a negyvenes éveiben járt, amikor búcsút vett a színpadtól. Akkoriban ez a korai búcsú a pályától természetes volt az énekesek életében. Legkedvesebb szerepei egyikében énekelt utoljára: 1975. április 28-án nem volt ünnepség, semmi felhajtás, és azon az estén csupán õ tudta, hogy Desdemona halálával színpadi pályafutása is véget ér.
Õ azonban igazából nem vált meg kedves társulatától: jóformán az utolsó percig ott volt az operában, figyelte az intézmény életének alakulását, a bemutatókat, a fiatalok teljesítményét, s a Sétatéren járva, a neves karmester bronzszobra elõtt elhaladva mindig odaköszönt „Ciolan bácsinak” is. Rendszeresen összefuthattunk vele mindenféle rendezvényen. Hûséges és figyelmes hallgatója volt rádiómûsorainknak és rádiós koncertjeinken is biztosra vehettük, hogy ott láthatjuk majd a nézõtéren.
Semmi kétségem sem volt, hogy közelgõ 90. születésnapján (szeptember 12.) interjúzni (és sörözni) is fogunk.
Operai „lények” világában
Negyedszázadon át volt tagja a Kolozsvári Magyar Operának, ahová énekkari beosztásban, 1948-ban, az intézmény létesülésekor még fõiskolásként került be, s ahol pár év múltán, 1951 õszén egy akkoriban igen népszerû operettben, a Szabad szél Stellájának szerepében aratta elsõ önálló sikerét. E negyedszázadnyi mûvészi „lét” emlékeit albumokba rendezve gondosan õrizte. A mûvészek akkoriban nemegyszer hetente több szerepben is felléptek, a teljesítményeket értékelõ kritika, elmélyült elemzés azonban elõadások számához mérten viszonylag kevés. Annál több viszont a pálya szinte minden mozzanatát, a szerepeket, sikereket a kor jellegzetes, fekete-fehér világában megragadó „pillanatkép”, jelentõs részük szakavatott fotós, a mindig szeretettel emlegetett Szabó Dénes munkája. Lévén az opera soktényezõs „játszma”, gyûjteménye az intézmény, a kortársak történetének is része, gazdag adattár, amely bizonyára megfelelõ helyre kerül, hogy az operai múltban kutakodók a jövõben is hasznosíthassák.
Az életmû hangzó emlékei közé tartozik még néhány elõadásokon készült, „élõ” felvétel a Kolozsvári Rádió hangtárában, CD-nyi anyag bõven kitelne belõlük.
A gondosan rendszerezett dokumentumok, a folyamatosan, pontosan vezetett szerepjegyzék alapján az életút számok tükrében is impozáns: 27 év, mintegy 900 fellépés, 42 szerep.
Hogy mennyire fontosak voltak számára, jelzi, hogy szerepeirõl szólva operai „lényeket” említett: „Olyanszerûen dédelgettem õket, ahogyan egy édesanya kényezteti a gyermekeit: vigyáztam rájuk, fejlesztettem õket, szinte mintha élõlények lettek volna. Végeredményben azok is, hiszen tulajdonképpen minden szereppel egy-egy élõlényt, érzõ, cselekvõ személyiséget jelenítünk meg…”.
Legjelentõsebbek a nagy drámai szerepek, az egész életút kiemelkedõ állomásai, mint a Fidelio Leonorája (Guttman Mihály mesélte, hogy Leonóra szerepében olyan nyílt színi tapsokban volt része, hogy az elõadást vezénylõ Demián Vilmos többször próbálta folytatni az elõadást, a közönség azonban nem engedte), a Tosca (alakítása kapcsán a Scala operaházból érkezõ nemzetközi hírû vendégkarmester, Glauco Curiel megállapította, hogy „ez a Tosca olyan mint a vaj, úgy jön a kezem után”) és élete talán legnagyobb sikere, a Turandot: hiszen Albert Annamária volt az intézmény elsõ és egyetlen Turandotja. A „jégszívû hercegnõ” szerepében 1958. június 12-én mutatkozott be, s a rendkívül nehéz drámai szerepet harmincegy alkalommal szólaltatta meg. Követõje azóta sem akadt itt az utolsó Puccini-opera címszerepében. Õ maga különben nemcsak a kivételes teljesítményre emlékezett nagy szeretettel, hanem a jelmezére is: úgy érezte, talán nem is volt még egy Turandot, akinek olyan csodálatos jelmeze lett volna, mint amilyet számára H. Roșescu Lya kreált.
Sok igazság rejlik a kolozsvári operaéletet behatóan ismerõ Kóródy Elek megállapításában is, miszerint Albert Annamária nélkül talán nem lett volna az Állami Magyar Operában Sába királynõje, Don Carlos és Bolygó hollandi sem.
Az általa megjelenített további operai „lények” mind kedvesek voltak számára: tíz Verdi-hõsnõ (köztük a már említett kedvenc, a Desdemona, „akinek” tragikus sorsát -- Szegõ Júlia írásából tudjuk-- Albert Annamária alakításában már a fõpróbán megkönnyezte a közönség), „akikhez” két Wagner-alak, Senta és a Mesterdalnokok Évája „társult”. Nem riadt vissza a Szilágyi Erzsébet szólamának koloratúr kihívásaitól, s az egyetlen estén, kevés próbával tolmácsolt Judit, A kékszakállú herceg várából éppúgy kedves volt számára, mint a legtöbbször, 72-szer énekelt Zórika a Cigányszerelembõl, vagy mint mondjuk a tercettben éneklõ Varjú a Télapóból, illetve a címszereplõ „státusa” ellenére is pár „kukorékolásba” sûrített Aranykakas szólama.
Erõ – a színpadhoz és az évek múlásához
„Csendes hõsköltemény” – írta róla 1969-ben az avatott kritikus, és lényeglátóbb, találóbb és idõtálóbb jellemzését a pályának, az énekesi teljesítménynek és attitûdnek nehéz lenne megfogalmazni László Ferencnél. „Albert Annamária azért hõs – persze, a maga csendes, szerény módján –, mert nemcsak hogy akármit elvállal, hanem minden szerepét ugyanazzal a teljes odaadással készíti elõ és viszi színpadra: Szaffit a Cigánybáróból éppúgy, mint a Nabucco Abigailjét vagy Michaelát a Carmenbõl…”.
A kritikus természetesen akkor a pálya csúcsán lévõ mûvészi megvalósításokra utalt, de azt hiszem, a megállapítás Albert Annamária élethez való viszonyulására is érvényes. Elfogadását a viszonylag korai búcsúnak a színpadtól, az évek múlásának, a kortársak megfogyatkozásának, valamiféle mosolygó derûs megélését a mindennapoknak, amelyekben az emlékek nem fájdalmasak, s a mindenkori beszélgetõpartner nemigen érezhetett félelmet betegségtõl, öregségtõl. A mosoly csupán akkor tûnt el, hosszú idõre arcáról, amikor elveszítette férjét. Maros Dezsõvel (1920–2011, a Mûszaki Egyetem professzora, a MTA külsõ tagja) fiatalon találtak egymásra, ám késõn kötötték össze életüket.
Örülhetett annak, hogy nem feledkeztek meg róla: újságban, rádióban gyakran faggatták emlékeirõl, életérõl, 1992-ben a kolozsvári színjátszás évfordulós ünnepségei keretében László Évával és Rónai Antallal együtt elsõk között vehette át a Kolozsvári Magyar Opera Örökös tagja-diplomát. Életútjáról elsõként készült portréfilm (Haza a magasban, 2004); 80. születésnapjára Nagy-Hintós Diana írt szeretetteljes köszöntést, a Györkös Mányi Albert Emlékház beszélgetõ-eset rendezett a tiszteletére, és a rangos operai kitüntetést, a Lya Hubic-trófeát is átvehette (2015). Mindezek utólag feledtethették, hogy elõzõleg éppenséggel nem „kényeztették” el különösebben: a Munkaérdemrend III. fokozatát 1964-ben kapta meg.
Vallomásféle, „zárójelben”
Néhány évig sokat találkoztunk, õ emlékezett, én jegyzeteltem, rendszereztem az emlékeket. Igen, voltak viták is: az írás lassabban öltött formát, mint ahogyan a könyvet már türelmetlenül lapozgatni vágyó fõszereplõ szerette volna. A kérdezõ pedig idõnként feszegette a megosztható és a megosztani nem kívánt emlékek érzékeny határait. A Prospero-sorozat beszélgetõkönyve (Albert Annamária, 2011) vallomás arról, amit a múltba pillantva meg kívánt mutatni önmagából.
S ha nem is építhetett nemzetközi karriert, a köztudottan hûséges kolozsvári közönség szeretete maradandónak bizonyult. Sok évi nyugdíjas élet után is voltak rajongói, és ha szóba kerültek, a felvillanó mosoly jelezte: örült, hogy ráköszönnek az utcán, hogy még felismerik, hogy még emlékeznek rá. Kiegyensúlyozottan magas színvonalú, sikerekben gazdag életút zárult le, olyan, amelyben megbánnivalók nemigen akadtak, sem a pályán, sem a mindennapokban. S elég egy pillantás az utóbbi években többnyire ünnepi pillanatokban lencsevégre kapott fotóira, egyebek mellett a Lya Hubic-trófeát átvevõ kitüntetett arcára, megjelenésének diszkrét eleganciájára, hogy tudatosítsuk: igazi díva volt a színpadon és az életben, az utolsó pillanatig.
Benkõ Judit
Négy évtizednél is több idõ múlt el, amióta utoljára közönség elé lépett az operában, hiszen még a negyvenes éveiben járt, amikor búcsút vett a színpadtól. Akkoriban ez a korai búcsú a pályától természetes volt az énekesek életében. Legkedvesebb szerepei egyikében énekelt utoljára: 1975. április 28-án nem volt ünnepség, semmi felhajtás, és azon az estén csupán õ tudta, hogy Desdemona halálával színpadi pályafutása is véget ér.
Õ azonban igazából nem vált meg kedves társulatától: jóformán az utolsó percig ott volt az operában, figyelte az intézmény életének alakulását, a bemutatókat, a fiatalok teljesítményét, s a Sétatéren járva, a neves karmester bronzszobra elõtt elhaladva mindig odaköszönt „Ciolan bácsinak” is. Rendszeresen összefuthattunk vele mindenféle rendezvényen. Hûséges és figyelmes hallgatója volt rádiómûsorainknak és rádiós koncertjeinken is biztosra vehettük, hogy ott láthatjuk majd a nézõtéren.
Semmi kétségem sem volt, hogy közelgõ 90. születésnapján (szeptember 12.) interjúzni (és sörözni) is fogunk.
Operai „lények” világában
Negyedszázadon át volt tagja a Kolozsvári Magyar Operának, ahová énekkari beosztásban, 1948-ban, az intézmény létesülésekor még fõiskolásként került be, s ahol pár év múltán, 1951 õszén egy akkoriban igen népszerû operettben, a Szabad szél Stellájának szerepében aratta elsõ önálló sikerét. E negyedszázadnyi mûvészi „lét” emlékeit albumokba rendezve gondosan õrizte. A mûvészek akkoriban nemegyszer hetente több szerepben is felléptek, a teljesítményeket értékelõ kritika, elmélyült elemzés azonban elõadások számához mérten viszonylag kevés. Annál több viszont a pálya szinte minden mozzanatát, a szerepeket, sikereket a kor jellegzetes, fekete-fehér világában megragadó „pillanatkép”, jelentõs részük szakavatott fotós, a mindig szeretettel emlegetett Szabó Dénes munkája. Lévén az opera soktényezõs „játszma”, gyûjteménye az intézmény, a kortársak történetének is része, gazdag adattár, amely bizonyára megfelelõ helyre kerül, hogy az operai múltban kutakodók a jövõben is hasznosíthassák.
Az életmû hangzó emlékei közé tartozik még néhány elõadásokon készült, „élõ” felvétel a Kolozsvári Rádió hangtárában, CD-nyi anyag bõven kitelne belõlük.
A gondosan rendszerezett dokumentumok, a folyamatosan, pontosan vezetett szerepjegyzék alapján az életút számok tükrében is impozáns: 27 év, mintegy 900 fellépés, 42 szerep.
Hogy mennyire fontosak voltak számára, jelzi, hogy szerepeirõl szólva operai „lényeket” említett: „Olyanszerûen dédelgettem õket, ahogyan egy édesanya kényezteti a gyermekeit: vigyáztam rájuk, fejlesztettem õket, szinte mintha élõlények lettek volna. Végeredményben azok is, hiszen tulajdonképpen minden szereppel egy-egy élõlényt, érzõ, cselekvõ személyiséget jelenítünk meg…”.
Legjelentõsebbek a nagy drámai szerepek, az egész életút kiemelkedõ állomásai, mint a Fidelio Leonorája (Guttman Mihály mesélte, hogy Leonóra szerepében olyan nyílt színi tapsokban volt része, hogy az elõadást vezénylõ Demián Vilmos többször próbálta folytatni az elõadást, a közönség azonban nem engedte), a Tosca (alakítása kapcsán a Scala operaházból érkezõ nemzetközi hírû vendégkarmester, Glauco Curiel megállapította, hogy „ez a Tosca olyan mint a vaj, úgy jön a kezem után”) és élete talán legnagyobb sikere, a Turandot: hiszen Albert Annamária volt az intézmény elsõ és egyetlen Turandotja. A „jégszívû hercegnõ” szerepében 1958. június 12-én mutatkozott be, s a rendkívül nehéz drámai szerepet harmincegy alkalommal szólaltatta meg. Követõje azóta sem akadt itt az utolsó Puccini-opera címszerepében. Õ maga különben nemcsak a kivételes teljesítményre emlékezett nagy szeretettel, hanem a jelmezére is: úgy érezte, talán nem is volt még egy Turandot, akinek olyan csodálatos jelmeze lett volna, mint amilyet számára H. Roșescu Lya kreált.
Sok igazság rejlik a kolozsvári operaéletet behatóan ismerõ Kóródy Elek megállapításában is, miszerint Albert Annamária nélkül talán nem lett volna az Állami Magyar Operában Sába királynõje, Don Carlos és Bolygó hollandi sem.
Az általa megjelenített további operai „lények” mind kedvesek voltak számára: tíz Verdi-hõsnõ (köztük a már említett kedvenc, a Desdemona, „akinek” tragikus sorsát -- Szegõ Júlia írásából tudjuk-- Albert Annamária alakításában már a fõpróbán megkönnyezte a közönség), „akikhez” két Wagner-alak, Senta és a Mesterdalnokok Évája „társult”. Nem riadt vissza a Szilágyi Erzsébet szólamának koloratúr kihívásaitól, s az egyetlen estén, kevés próbával tolmácsolt Judit, A kékszakállú herceg várából éppúgy kedves volt számára, mint a legtöbbször, 72-szer énekelt Zórika a Cigányszerelembõl, vagy mint mondjuk a tercettben éneklõ Varjú a Télapóból, illetve a címszereplõ „státusa” ellenére is pár „kukorékolásba” sûrített Aranykakas szólama.
Erõ – a színpadhoz és az évek múlásához
„Csendes hõsköltemény” – írta róla 1969-ben az avatott kritikus, és lényeglátóbb, találóbb és idõtálóbb jellemzését a pályának, az énekesi teljesítménynek és attitûdnek nehéz lenne megfogalmazni László Ferencnél. „Albert Annamária azért hõs – persze, a maga csendes, szerény módján –, mert nemcsak hogy akármit elvállal, hanem minden szerepét ugyanazzal a teljes odaadással készíti elõ és viszi színpadra: Szaffit a Cigánybáróból éppúgy, mint a Nabucco Abigailjét vagy Michaelát a Carmenbõl…”.
A kritikus természetesen akkor a pálya csúcsán lévõ mûvészi megvalósításokra utalt, de azt hiszem, a megállapítás Albert Annamária élethez való viszonyulására is érvényes. Elfogadását a viszonylag korai búcsúnak a színpadtól, az évek múlásának, a kortársak megfogyatkozásának, valamiféle mosolygó derûs megélését a mindennapoknak, amelyekben az emlékek nem fájdalmasak, s a mindenkori beszélgetõpartner nemigen érezhetett félelmet betegségtõl, öregségtõl. A mosoly csupán akkor tûnt el, hosszú idõre arcáról, amikor elveszítette férjét. Maros Dezsõvel (1920–2011, a Mûszaki Egyetem professzora, a MTA külsõ tagja) fiatalon találtak egymásra, ám késõn kötötték össze életüket.
Örülhetett annak, hogy nem feledkeztek meg róla: újságban, rádióban gyakran faggatták emlékeirõl, életérõl, 1992-ben a kolozsvári színjátszás évfordulós ünnepségei keretében László Évával és Rónai Antallal együtt elsõk között vehette át a Kolozsvári Magyar Opera Örökös tagja-diplomát. Életútjáról elsõként készült portréfilm (Haza a magasban, 2004); 80. születésnapjára Nagy-Hintós Diana írt szeretetteljes köszöntést, a Györkös Mányi Albert Emlékház beszélgetõ-eset rendezett a tiszteletére, és a rangos operai kitüntetést, a Lya Hubic-trófeát is átvehette (2015). Mindezek utólag feledtethették, hogy elõzõleg éppenséggel nem „kényeztették” el különösebben: a Munkaérdemrend III. fokozatát 1964-ben kapta meg.
Vallomásféle, „zárójelben”
Néhány évig sokat találkoztunk, õ emlékezett, én jegyzeteltem, rendszereztem az emlékeket. Igen, voltak viták is: az írás lassabban öltött formát, mint ahogyan a könyvet már türelmetlenül lapozgatni vágyó fõszereplõ szerette volna. A kérdezõ pedig idõnként feszegette a megosztható és a megosztani nem kívánt emlékek érzékeny határait. A Prospero-sorozat beszélgetõkönyve (Albert Annamária, 2011) vallomás arról, amit a múltba pillantva meg kívánt mutatni önmagából.
S ha nem is építhetett nemzetközi karriert, a köztudottan hûséges kolozsvári közönség szeretete maradandónak bizonyult. Sok évi nyugdíjas élet után is voltak rajongói, és ha szóba kerültek, a felvillanó mosoly jelezte: örült, hogy ráköszönnek az utcán, hogy még felismerik, hogy még emlékeznek rá. Kiegyensúlyozottan magas színvonalú, sikerekben gazdag életút zárult le, olyan, amelyben megbánnivalók nemigen akadtak, sem a pályán, sem a mindennapokban. S elég egy pillantás az utóbbi években többnyire ünnepi pillanatokban lencsevégre kapott fotóira, egyebek mellett a Lya Hubic-trófeát átvevõ kitüntetett arcára, megjelenésének diszkrét eleganciájára, hogy tudatosítsuk: igazi díva volt a színpadon és az életben, az utolsó pillanatig.
Benkõ Judit
