A Bizáncot Hevesi Sándor a mindenkori legjobb magyar drámának ítélte. Ma már nyilván másképpen értékeljük Herczeg Ferenc mûvét, de ahhoz nem fér kétség, hogy az író látnoki módon jeleníti meg azt a problémahalmazt, mely mára európai létezésünk nagy dilemmáihoz vezetett: az erkölcsi értékek, a hit, az elkötelezettség kompromisszumaihoz, a megosztottsághoz, a kereszténységgel szemben álló értékrendek térhódításához. A Bizánc olvasásakor azonnal érezhetjük: ez a dráma operaszínpadra kívánkozik.

A magyar operatörténet leginkább a történelmi opera mûfajában bontakozott ki. Selmeczi ennek a mûfajnak a toposzait próbálja mûvében újradefiniálni, korunk számára érvényessé tenni. Közösségi mûfaj ez, mely közvetlenül szólítja meg a mindenkori közönség erkölcsi-esztétikai meggyõzõdését. Nagy eszmények és nagy érzelmek mentén építkezik, nem túl bonyolult, de igen pontos karaktereket szerepeltet, hogy a hit, az elkötelezettség, az áldozatvállalás motívumait méltó súllyal közvetítse. Zenei nyelvében is tudatosan közelít azokhoz a kompozíciós eszközökhöz, melyek egyként gyökereznek az operatörténeti hagyományban és a bennünket körülvevõ zenei világban.

Minderrõl gyõzõdjünk meg együtt, élõben április 19-én, vasárnap délelõtt 11 órától a Kolozsvári Magyar Opera jelmezes, zenei magyarázatokkal egybekötött rendhagyó elõadásán, amelyen a „leckeelõadás” alcím ellenére a felnõtt közönség érdeklõdésére is kifejezetten számítunk.