Bizáncot Hevesi Sándor a mindenkori legjobb magyar drámának ítélte. Ma már nyilván másképpen értékeljük Herczeg Ferenc mûvét, de ahhoz nem fér kétség, hogy az író látnoki módon jeleníti meg azt a problémahalmazt, mely mára európai létezésünk nagy dilemmáihoz vezetett: az erkölcsi értékek, a hit, az elkötelezettség kompromisszumaihoz, a megosztottsághoz, a kereszténységgel szemben álló értékrendek térhódításához. A Bizánc olvasásakor azonnal érezhetjük: ez a dráma operaszínpadra kívánkozik.

A magyar operatörténet leginkább a történelmi opera mûfajában bontakozott ki. Selmeczi ennek a mûfajnak a toposzait próbálja mûvében újradefiniálni, korunk számára érvényessé tenni. Közösségi mûfaj ez, mely közvetlenül szólítja meg a mindenkori közönség erkölcsi-esztétikai meggyõzõdését. Nagy eszmények és nagy érzelmek mentén építkezik, nem túl bonyolult, de igen pontos karaktereket szerepeltet, hogy a hit, az elkötelezettség, az áldozatvállalás motívumait méltó súllyal közvetítse. Zenei nyelvében is tudatosan közelít azokhoz a kompozíciós eszközökhöz, melyek egyként gyökereznek az operatörténeti hagyományban és a bennünket körülvevõ zenei világban.

A Bizánc bemutatása nagy vállalkozás. A sokszereplõs, nagy kórust, nagy zenekart foglalkoztató alkotás jelentékeny kihívást jelent az énekmûvészek, a színpadi alkotók és a zenei vezetés számára egyaránt.

Bizánc történelmi sorsa tanulságos példatára az európai történetnek. Úgy érezhetjük, elérkezett az ideje, hogy levonjuk a konzekvenciákat.

Selmeczi György

Az opera cselekménye

Ünnepség a császári palotában. A távolból a szörnyû ostrom áldozatainak lamentációja hallatszik: „halál, halál!”. Genovai zsoldosok tódulnak be a nagyterembe. Erre menekítik halálosan sebesült társukat. Zenóbia palotahölgy sürgeti õket, hogy távozzanak, majd Bizánc pusztulásának víziójáról énekel. Spiridion fõkamarás a nõi karral együtt az ünnepségre készülõdik, majd Laszkarisz tengernagy érkezik és sérelmeit sorolja. Akár Mohamedhez is átpártolna már. Murzafosz, a kalmár Spiridionhoz folyamodik, hogy a koronagyémántokat megszerezze. Lizánder, a költõ és Krátesz, az udvari bölcs szintén Konstantin bukására spekulálnak.

Most mindenki megdöbbenésére a császár elmebeteg öccse, Demeter nagyherceg lép be a pátriárka társaságában. A fõpap õt ültetné a császári trónra Bizánc bukása után. Végül kiderül, az udvari méltóságok összeesküvést szõnek a császár ellen.

Rituális külsõségek között érkezik a császárné, aki rövid beszédet intéz alattvalóihoz, majd fogadja hódolatukat. Iréne láthatóan igen feszült, de azért rövid flörtbe bocsátkozik Laszkarisszal. A nõi kar produkciója után Zenóbiával folytat izgatott párbeszédet, aki átadja neki a szultán levelét, mely a Bizánc eleste utáni új élet ígéretét hordozza. A császárné széles ívû áriában vall a hatalom és a pompa utáni leküzdhetetlen sóvárgásáról, a bukásért császári férjét okolja. Az udvar népe izgatott és fél.

Harcosok gyûrûjében, halálos fáradtsággal az arcán érkezik maga a császár. Az udvar hódolattal fogadja. Trónbeszédében a bizalom, a hit erejérõl szól. Gio­vanni érkezik, és keserû szavakkal illeti a bizánciakat megadásukért és gyávaságukért. Az udvar szétszéled.

A császári pár egyedül marad. Mindkettejükbõl a szemrehányás és a keserûség ömlik. Kívülrõl egy processzió résztvevõi Bizánc védõszentjeinek nevét sorolják. Iréne távozik. A homályból a császár apródja lép elõ. Konstantin leleplezi: az apródruha fiatal lányt rejt, aki rajongó szerelmétõl hajtva árnyékként követi a császárt, és arra biztatja, hogy tartson ki, harcoljon a végsõkig.

Hírnök érkezik. A szultán követeket küld a császári udvarba. Éled a remény, Konstantin csodában reménykedik. Csak Giovanni figyelmezteti a császárt: ne fogadja a követeket. Ám ekkor újra felhangzik a halál-kórus, és Konstantin eldönti, hogy tárgyalásokba kezd. A követség hírére összesereglik az udvar. Zenóbia hûsítõ italt kínál a császárnak. Maga keverte a császárné parancsára. Giovanni és Herma rossz elõérzettel figyeli az eseményeket, a császár szájához emeli a méregpoharat. Ám az utolsó pillanatban maga a császárné üti ki a kezébõl azt.

Éjjel. Konstantin és Herma virrasztanak. Mindketten tudják, a búcsú órái ezek.

Az udvar nagyjai gyülekeznek, izgatottan várják a fejleményeket. Érkezik a császári pár, majd kisvártatva belépnek a követek. Ahmed kán, a szultán öccse a vele érkezõ öregember, Lala Kalil hangsúlyozza, hogy Ahmednek nem eshet bántódása, ellenkezõ esetben Bizáncra szörnyû bosszú vár. Rövid szópárbaj után Kalil ismerteti a szultán ajánlatát: nem békét ajánl, hanem kegyelmet. A császár elhajózhat, hívei vagyonuk hátrahagyásával vele tarthatnak. Aki marad, megtarthatja vagyonát és vallását. Az udvaroncok láthatóan kiegyeznének. A császár alattvalóihoz fordul és megpróbálja távozásra bírni õket. Azt vizionálja, hogy késõbb, erõre kapva, visszahódíthatják Bizáncot. Ám sorra mindnyájan visszautasítják. A trónterem kiüresedik.

És ekkor megszólalnak a Hagia Szophia harangjai. A császár búcsúzik. Gio­vanni érkezik az összeesküvés hírével. A szultán követe visszatér a válaszért.

Konstantin rettenetes döntést hoz: leütteti az ifjú trónörökös fejét, majd fegyvert ragad és elindul a végzetes ütközetre. Herma árnyékként követi a halálba is.

Az összeesküvõk megnyitották a Romanosz-kaput az ellenség elõtt. Még mindig bíznak benne, hogy az új hatalom kegyencei lehetnek. A trónteremben gyülekeznek. Ekkor belép Kalil. Nyomában gyászmenet. A halott császárt hozzák. A török aggastyán gyászbeszédet tart a nemes ellenfél fölött. Iréne térdre hull és kiissza a méregpoharat.

Bizánc sorsa beteljesedett.