Kéne egy oldal arról, hogy miért írtad át A bajadér címû operettet –, mondta Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Állami Opera igazgatója a telefonba. Mert felkértetek rá –, kuncogott bennem a kisördög. De persze nem mondtam ki. Hátha már elfelejtette… Tudod, – folytatta a direktor – mit jelentett ez neked, mik voltak a nehézségek, hogyan jutott eszedbe, stb. Tudod te, mire gondolok... –, s ezzel vége is volt a beszélgetésnek.
Igen. Tudom, hogy mire gondol a direktor, de könnyebb volt megírni a mûvet, mint a megírást megírni. Kezdjük ott, hogy nem nekem jutott eszembe. Gombár Annamari rendezõnõ közel egy éve e-mailben jelentkezett azzal a kéréssel, hogy „a jövõ évadban Bajadért fogok rendezni. Mint minden operettnek, ennek is száz változata létezik…, én pedig egy százegyediket szeretnék, ehhez lenne szükségem egy jó író-dramaturgra… aki ismeri a társulatot…”
Nos, én ismerem és szeretem az opera társulatát. 1994-re datálódik az ismeretségünk, amikor Venczel Péter zeneszerzõ – azóta barátom – kérésére beszálltam a Mátyás a vérpadon címû rockopera szövegkönyvének megírásába. Aztán következett 2010, az Ali baba és/vagy negyven rabló családi musical, amit szintén Péter barátommal követtünk el, és Dévényi Ildikó színmûvésznõ koreográfiájával meg is rendezhettem. S most A bajadér. Hogy mik voltak a nehézségek? Nem voltak. A rendezõasszonytól pontos instrukciókat kaptam, hogy mit szeretne, s annak nyomán haladtam. Igaz, sokszor úgy éreztem, hogy olyan a helyzetem, mint Mátyás király okos lányának, hogy jöjjön is, meg ne is, hozzon is ajándékot, ne is, köszönjön is, ne is. Az operett ugyanis, számomra, a zenés mûfaj királynõje. Nehéz õnagyasszonyságának megfelelni. Tudtam, hogy csak a legnagyobb tisztelettel szabad közelíteni hozzá, mert különben int a bakónak, s egy pillanat múlva már bowlingoznak a fejemmel. Csak olyan mértékben szabad változtatni rajta, amennyire kegyeskedik beleegyezni. Csak úgy és csak azt szabad beleírni, amit az eredeti szerzõk is úgy írtak volna meg, ha épp az jutott volna eszükbe. Azt pedig tudomásul kell venni alkotónak, nézõnek egyaránt, hogy ez egy mese. Mese felnõtteknek. Akik rendszerint magukkal hozzák gyermekeiket, unokáikat, akiknek könnyen lehet, hogy ez lesz az elsõ színházi élménye. S az elsõ élmény rendszerint egy életre szól. Itt dõl el, hogy szeretni fogják-e a színházat. Számomra is ugyanaz az operett volt az elsõ színházi és az elsõ filmélményem is. Sõt! Az elsõ kõszínházi rendezésem is ugyanez az operett volt. Kisiskolásként kora reggel a tejeskávé illatára ébredtem, miközben nagymamám a konyhában az dúdolta, hogy „Ó, bajadérom…!” s miközben álmos szemmel majszoltam a kiflit, egy-egy jelenetet is elmesélt ebbõl az operettbõl. Istenem, milyen rég volt! Olyan rég, hogy amikor elõször került a kezembe A bajadér szövegkönyve, hirtelen nem is tudtam, honnan ismerõsek a jelenetek és a dalszövegek. Csak valahonnan hallani véltem a dalt – „Ó bajadérom, kit a szívem imád…” –, és számban éreztem a nagymama tejeskávéjának megismételhetetlen ízét.
Nos, ezt az érzést kívánom Önöknek is. Az elõadás alatt érezzék a finom ízeket, s legyen szívükben béke, derû és szeretet. Mint a mesében.
Moravetz Levente
