A Figaro „sztori” a felvilágosodó Európa jellemzõ kultúrtörténeti fabulája, hatalmi viszonyrendszereket ütköztetõ vándorhistória. Beaumarchais elhíresült színmûvei (A sevillai borbély, Egy õrült nap, avagy Figaro házassága) közismertté, a vígjátékok alapján írott operák pedig népszerûvé (Paisiello), világhírûvé (Rossini), egyetemessé (Mozart) emelték történetét. Pedig...

Címszereplõnk esküvõje Susanne-nal, a grófnõ komornájával váratlan akadályba ütközik. Gazdájuk, a gróf ragaszkodik feudális elõjogához az elsõ éjszakát illetõen, holott korábban visszavonta azt. Pénzzel, ígéretekkel, zsarolással kívánja érvényre juttatni vágyait, de szándéka a võlegény tudomására jut. Fondorlatra fondorlat a válasz: Figaro – éles eszû menyasszonya, no meg a csalódott feleség támogatását bírva – csapdát állít. Terveik szerint az apród Cherubino ölti magára Susanne öltözékét, hogy egy szerelmi légyotton tegyék nevetségessé a csábítót.

Öt klasszikus archetípus, akik mellékszereplõk és/vagy rendkívüli események sokaságával találják szembe magukat minduntalan. Küzdelmeik az utolsó pillanatig kételyeket támasztanak a végkifejletet illetõen, míg végül gyõz a jó, illetve az individuum, ahogy egy kiváló korabeli vígjátékhoz illik. Az említett jelentõség tehát nem a formai megoldásban keresendõ!

Figaro házassága kétségtelenül a szórakoztató cselekményszövés legjobb hagyományait követi, miközben a helyzet- és jellemkomikumok, a groteszk – mai szemmel is szinte az abszurditásig fokozott – elemek, kivétel nélkül a szerzõ rendszerkritikájának eszközei. Arra pedig akad igény, minden idõben.


Figaro Reloaded (avagy egy õrült vagy)

Mai szemmel is… Lorenzo Da Ponte bravúrosan felhõtlen librettója – figyelmezve II. József cenzúrájának kitételeire – alaphangon nélkülöz minden társadalmi célú üzenetet, mondhatni a legvidámabb barokk (sic!). Zene hiányában afféle dokumentarista szappanopera-besorolással illetnénk napjainkban, bár ezen minõségében még inkább feltûnõek jelen idejû áthallásai.

Nem újdonság, mintakövetõ fajta a miénk, szocializációnk alapja az alkalmazkodás; igazodunk a csoport érdekeihez, így érték- és mértékrendjéhez egyaránt. Ami valódi nóvum, az a populáció fogalmának mint entitásnak az átminõsülése, ún. egyéni közösségek halmazára bontva a létezést!
Me, Myself and I – szól az üzenet. Infokommunikációs eszközök sokasága áll rendelkezésre az önkifejezéshez. A minõséget összevetve a mennyiséggel nagyságrendjében a szemét kap nyilvánosságot az olykor valóban briliáns momentumok nehezen felfedezhetõ kivételeivel szemben. Persze, aki keres, talál, de az sem kérdés, hogy az érvényesüléshez vezetõ legrövidebb út a gátlástalanság. Midõn intézményesített háttér áll a rendelkezésre, könnyen kopik el a morál, egykor valósnak vélt fék és ellensúly masinériája...

Egekbe szökött a fogyasztói ingerküszöb, a televíziós médiumból áradó hülyeség minden képzelet felülmúl; immáron filléres senkik, izomagyú bunkók mutatják a követendõ modellt, s lett a trendi, a szexi, a maxi maga a generál méret.

És így lett a Figaro Reloaded Almaviva grófja a tehetséget nyereségre felváltó többségi tulajdonos, felesége, Rosina, egy kiszolgáltatottságot alkohollal kompenzáló áldozat, Cherubino sémáktól a sablonokig szédelgõ kamasz vagy Susanne a lelket, érdeket egyaránt bejáró Nõ... A Férfi pedig Figaro. Úgy, ahogy van. Inasok, szolgák, csicskák és csatlósok egyenes ági leszármazottja, népmesék kortárs hõse, ki ezúttal személyi asszisztensként teljesíti be elvárásainkat az igazságot illetõen. Mert ugyan elbukunk mindahány, mégis szüntelen a törekvés – õrület, de van bennünk rendszer!
Mozart szerint biztosan.


Figaro Mozart-hatása (avagy egy õrült agy)

Zseniális, kivételes, megismételhetetlen, korszakalkotó, és nem utolsó sorban – ekképp magyarázandó a dekódolás hiátusát – õrült!!! Sorolhatjuk napestig Mozart eposzi jelzõit, hiába. A komplexitás leírhatatlan. Nem múlik próbanap új és újabb felfedezések nélkül a harmóniák, hangszerelések, ritmusképletek univerzumában, s ritka a pillanat, hogy nem küszködik valamelyikünk könnyeivel a nézõtér sötétjében. Legyen tudományos munkatárs, legyen mûkedvelõ, megbabonázva hallgatja a… mit is? Van, amire nincs szó.
Wolfgang Amadeus talán legnagyobb ajándéka a teljesség élményének közkinccsé tétele, ha úgy tetszik, a nemtõl, kortól, etnikai, vallási vagy társadalmi hovatartozástól független kollektív katarzis: „úgy tetszik!”.
Mi több, lassan száz éve, hogy a pszichológiatudomány is foglalkozik a Mozart-hatásként azonosított impulzussal.
Nos, hatásfok tekintetében a Figaro szétfeszíti lelkünk mûszerskálájának ismert kereteit, annyi szent! Hogyan? Hála a könyvtárnyi részletezõ elemzésnek, tudni véljük a veleszületett rendezõelvet, de azért mégis!
Kora politikai, morális kérdéseire reflektál, napjainkban is érvényes, idõtlen hangon?! Irodalmi alaposságával analizálja szereplõit, addig ismeretlen mélységeket mutatva fel a személyiségrajzokban?! Szerelmi drámát helyez vígjátéki környezetbe, hogy tudatalattinkat a létezés drámájának megélésére stimulálja!?
És mindezt kot-ta-fe-jek-kel!?

„… a sorsprobléma harmonikus felfogása azon a meggyõzõdésen alapul, hogy lehetséges harmonikus, nem tragikus emberi kiteljesedés. (…) Ennek a világnézetnek a maga egyetemes drámaiságában való következetes és zenedrámailag mindig közvetlen kifejtése az opera példátlan mûvészi tökéletességének záloga. A Figaro házassága legmélyebb történelmi értelme pedig e harmonikus zenedrámai teljesség megismételhetetlen egyszerisége.”
                                                                                   Fodor Géza: A Mozart-opera világképe

Ha mindehhez hozzátesszük az anekdotai hátteret, miszerint Mozart azzal a kéréssel fordult Da Ponté-hoz, hogy írjon neki egy bármilyen librettót, mert most megírja Az Operát – nem egyet a sok közül, hanem a mûfaj igazi remekmûvét – hát egy pillanatra érdemes a csendért kiáltani...
Majd elmerülni a muzsikában, egy életre. Minden benne van, mit arról tudni érdemes!

Wolfgang Amadeus Mozart