Sören Kierkegaard: Mozart Don Juanja
(Részlet)

Az opera hõse Don Juan, fõleg õrá összpontosul érdeklõdésünk; de nemcsak hogy õ a fõhõs, hanem õ is tesz érdekessé minden más személyt. Ezt azonban nem szabad külsõlegesen értelmeznünk: sõt éppen az ennek az operának a titka, hogy a hõs ráadásul a többi személyben élõ erõ, Don Juan élete az õ életük elve. Az õ szenvedélye hozza mozgásba a többiek szenvedélyét, az õ szenvedélye visszhangzik mindenütt, az visszhangzik a kormányzó komolyságában, az a hordozója, és ez áll Elvira haragjára, Anna gyûlöletére, Ottavio fontoskodására, Zerlina szorongására, Masetto elkeseredésére, Leporello zavarára. Mint az opera hõse, Don Juan a darab nevezõje, mint a hõs általában, õ adja a nevét, de õ ennél több: ha szabad így mondanom, õ a közös nevezõ. Az õ létéhez viszonyítva minden más lét csak derivatum.

(...) A Don Juanban az alaphang semmi más, mint magának az operának az alapvetõ ereje, Don Juan az, õ viszont – éppen mert nem jellem, hanem lényegében élet – teljességgel zenei. Az opera többi szereplõje sem jellem, hanem lényegében szenvedély, amely Don Juan révén tételezõdik fel, és ezért megint csak zeneivé válik. Amiként ugyanis Don Juan valamennyit átfonja, éppen úgy fonódnak õk is össze Don Juan körül, õk azok a külsõ következmények, amelyeket élete állandóan maga hoz létre. Don Juan zenei életének az operában való abszolút központi szerepe okozza, hogy páratlanul illúziókeltõ hatalmat fejt ki, hogy élete belesodorja az embert a darabban levõ életbe. A zeneiség mindenhol jelen van ebben a zenében, ezért ha csak egyetlen kis részletét élvezzük is, nyomban magával sodor bennünket; ha az elõadás közepén érkezünk is, rögtön a középpontban vagyunk, mert ez a középpont, Don Juan élete, mindenhol ott van. Régi tapasztalat, hogy nem kellemes dolog egyszerre két érzékszervet is megerõltetni, így hát gyakran zavaróan hat, amikor erõltetnünk kell a szemünket, holott egyidejûleg a fülünk is foglalkoztatva van. Ezért hajlamos az ember arra, hogy behunyja a szemét, miközben zenét hallgat. Többé-kevésbé ez érvényes minden zenére, a Don Juan-ra in sensu eminentiori. Mihelyt a szemet foglalkoztatja valami, a benyomás megzavarodik, hisz a szemnek kínálkozó drámai egység teljesen alárendelt és hiányos ahhoz a zenei egységhez viszonyítva, amely összetartozik. Errõl a magam tapasztalata gyõzött meg. Ott ültem a közelben, ám egyre távolabb igyekeztem, egy zugot kerestem a színházban, hogy teljesen el tudjak rejtõzni ebben a zenében. Minél inkább megértettem vagy megérteni véltem, annál messzebbre távolodtam tõle, nem hidegségbõl, hanem mert szeretem, hisz távolról lehet megérteni. Ez valami különösen rejtélyes dolgot hozott magával az életemben. Volt idõ, amikor mindent megadtam volna egy jegyért, most egyetlen tallért sem kell fizetnem, hogy jegyet kapjak. Kint állok a folyosón, a válaszfalnak támaszkodom, amely kizár a nézõtérrõl, és ilyenkor hat rám a legerõsebben a zene, önmagában való világ, elkülönül tõlem, nem láthatom, de elég közeli ahhoz, hogy halljam, és mégis olyan végtelenül távoli.
Lontay László mûfordítása