„A Bolero-t 2012-ben készítettem a Wiener Staatsballett részére. Ravel csodálatos zenéjéhez félve nyúltam, hiszen a Bolero klisékkel terhelt, ,,agyonjátszott" darab. Elõttem már nagyon sokan alkottak rá táncmûveket etalon is volt közöttük, amelyekre a közönség még élénken emlékszik (Maurice Béjart, Markó Iván). Nem szerettem volna epigon lenni és nem a szokványos férfi-nõ viszonyra, szenvedélyre, érzéki szálra kihegyezni a ,,történetet". Az én Bolero-m cselekmény nélküli darab, tíz nõi és tíz férfi táncosra készült, akik azonos jelmezben, hatalmas fekete szoknyában táncolva próbálnak egy monumentális, sötét báli jelenetet érzékeltetni. A már-már groteszk, szinte parodisztikus társastánci elemek és a modern tánc eszközeinek ötvözésével szerettem volna egy sajátos stílusú formanyelvet teremteni. A táncosok egyszerû, minimalizált mozdulatainak fokozatos bonyolításával, a létszám növelésével, a térformák egyre gyakoribb váltakozásával igyekeztem a mozgást a monoton, ám egyre inkább fokozódó, lüktetõ zenével egyenlõ szintre emelni, és e kettõ harmonizálásának eredményeképpen teljes egészet alkotni.” Lukács András

Ó Fortuna! A szerelem és boldogság utáni vágy, mint a létezés legfõbb éltetõ eleme mutatkozik meg ebben a Végzet istenasszonyát szólító kiáltásban. Fortuna sorsdöntõ kereke az emberi élet hullámvölgyeit szimbolizálja, a férfi és nõ, öreg és fiatal feszültséggel teli harcát. Ennek a harcnak lehetünk tanúi abban a balettben, melyet Vámos György koreografált Carl Orff zenéjére.

A Carmina Burana a zenetörténet ,,fiatal" klasszikusa. Egyszerûségében briliáns, ritmusában erõteljes, lenyûgözõ, tematikájában örökifjú, és szárnyakat ad a képzeletnek – alig van még egy olyan zenemûve a 20. századnak, mely a nyomába léphetne. Vámos György hangsúlyozottan egyszerû rendezéssel közvetíti ezt a szuggesztív erõt. A színpadkép a természet egyszerû megjelenítése. E háttér elé, pusztán a tánc erejével vetíti ki Vámos a tiszta szerelem szikrázó himnuszát.