A szövegkönyvet Felice Romani írta Eugène Scribe Le Philtre címû színmûve alapján
Olasz nyelvû elõadás magyar feliratozással

A darabról

Gaetano Donizetti L’Elisir d’amore (Szerelmi bájital) címû vígoperáját 180 évvel ezelõtt, 1832. május 12.-én mutatták be Milanóban, a Teatro della Cannobbianában. Ekkor Rossini már három éve (a Tell Vilmos 1829-es bemutatója óta) visszavonult a színpadizene-szerzéstõl; Bellini három évvel késõbb, A puritánok megírása után, 1835-ben hal meg; Verdi elsõ színpadi mûvére, az Oberto címû operára még hét évet kell várni. Donizetti 35 éves ekkor, pályája delén, legsikeresebb alkotó korszakának kezdetén áll, tizennégy évvel színházi bemutatkozása, és tizenkét évvel utolsó operájának átdolgozása elõtt. Fõbb mûvei közül elkészült már a Boleyn Anna, de késõbb komponálja csak meg például a Lucrezia Borgiát, a Lammermoori Luciát, a Stuart Máriát, és további híres vígoperáit, Az ezred lányát és a Don Pasqualét.
A szerelmi bájital azonban kiemelkedik ebbõl az idõszakából is, de nem csak ebbõl, és nem is csak a szerzõébõl: a remekmû az egész operatörténet egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott darabja. Mi az oka annak, hogy 180 év után is népszerû, színpadra állítók és közönség egyaránt szereti? Miért nem lett például hasonló siker az ugyanebben az évben bemutatott másik három Donizetti-mûbõl (Fausta; Ugo, conte di Parigi és Sancia di Castiglia)?
Ami az igazán jó operákhoz nélkülözhetetlen: szükség van egy szellemes, jó ritmusú szövegkönyvre. Ezért a Bájital librettistáját, Felice Romanit (1788-1865) illeti a dicséret. A genovai szövegkönyvíró és zenetudós a jeles francia dráma- és szövegkönyvíró Eugène Scribe 1831-ben írott Le philtre címû szövegkönyvét dolgozta át és fordította le, mindössze hét nap alatt – Donizettinek további hét nap állt rendelkezésére, hogy a zene idõben elkészüljön a bemutatóra. A francia szerzõ librettója eredetileg Daniel Aubernek készült – az õ mûvét 1831-ben, Párizsban mutatták be, ma már azonban talán csak azért emlegetjük, mert közös a forrása a Szerelmi bájitaléval.
A jó téma, egy jó alapszöveg önmagában még nem elég ahhoz, hogy maradandó opera szülessen. (Felice Romani írta például az Ugo, conte di Parigi librettóját, és még több mint száz másik operáét is, de kevés lett hasonlóan sikeres). Ezen kívül is számos tényezõ szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy ilyen kiváló és maradandó opera születhessen. A szerepek elosztása nem rendkívüli, hangnemenként nincs több, mint egy-egy nagy szerep, ezért az énekesgárda kiállítása még szûkebb lehetõségek mellett is megoldható. (Ez fontos szempont – Rossini Otellójának elõadásához például ma alig lehet öt tenort szerezni egyetlen elõadásra.) A cenzúra nem csonkította meg a darabot (az Ugo, conte di Parigival ellentétben), mert nem találhattak benne politikai utalásokat. A darab nem történelmi témájú, nem kötõdik szigorúan korhoz – ezért a késõbbi színpadra állítások viszonylag szabadon alakíthatják a színpadi környezetet. Egyszerû, de örök témát dolgoz fel, benne jól felismerhetõ típusokkal (Belcore a hetvenkedõ katona, Dulcamara a nagyotmondó sarlatán, Nemorino a reménytelen szerelmes és Adina a hideg, de végül meglágyuló szívû nõ), ezek a típusok azonban egytõl egyig megtelnek élettel, sémákból egyéniségekké válnak – ez pedig vitathatatlanul a zeneszerzõ érdeme. Mint ahogy az is, hogy a darabban a maguk teljességében megférnek egymás mellett a komikus, buffo árnyalatok (például Dulcamara jelenetei) és a lírai, érzelmes motívumok (Nemorino kavatinája és híres románca); különös bravúr, hogy Donizetti a két szinte teljesen külön világot egyidejûleg, egymásba olvasztva is képes ábrázolni – ilyen szempontból a mû csúcspontja talán Nemorino és Belcore II. felvonásbeli kettõse.
A mai elõadók és a közönség számára különösen érdekes, hogy a mû nemcsak alaptémát dolgoz fel, hanem Trisztán és Izolda legendáját veszi alapul (amint erre az Adina által felolvasott részlet már az elsõ jelenetben felhívja a figyelmünket), tehát mai elterjedt szóhasználatunk szerint remake-rõl van szó: benne egy ismert középkori történet kerül hozzánk közelebb, és nyer az eredetinél szerencsésebb, vidám befejezést.
Ugyanígy vonzó lehet a színpadra állítók számára a darab árnyalatgazdagsága és már említett variálhatósága is. Az opera hangfelvételeinek többségrõl – és a most bemutatásra kerülõ változatból is – kimarad egy viszonylag hosszú jelenet a második felvonás közepérõl, nem ok nélkül: zeneileg talán ez a rész a legkevésbé színes, fantáziadús, cselekménye pedig megmagyaráz egy olyan fordulatot, amelyet a részlet kihagyásával tömörebbé, rejtélyesebbé, sokrétûbbé, több értelmûvé lehet tenni. Talán ahhoz, hogy egy jó mûvet magunkénak érezzünk, nem elég az, hogy felismerjük érdemeit, hanem nekünk is meg kell találnunk a kapcsolódási pontokat hozzá – adott esetben hozzá is kell nyúlnunk. És egy igazi remekmû ezt minden körülmények között elviseli.

Cselekmény

I. felvonás
A falusi aratók megpihennek a munkában (Bel conforto al mietitore – Olyan jó, ha lepihenhetünk). Nemorino (beszélõ név: „Senkicske”) azonban elkülönülve, magányosan csodálja Adina szépségét, és kesereg, mert szerelme viszonzatlan (Quanto è bella, quanto è cara – Milyen szép, milyen bájos). Adina felolvas a pihenõ munkásoknak, éppen Trisztán és Izolda történetét (Della crudele Isotta – Trisztán reménytelenül). A jelenetet egy csapat katona érkezése szakítja meg élén Belcoréval („Szép szív”), aki mindjárt ostromolni kezdi Adinát (Come Paride vezzoso – Ahogy Paris adta). Miután a nagy feltûnést keltõ osztag lepihen, Nemorino megszólítja az egyedül maradó Adinát, õ azonban ismét elutasítóan viselkedik vele (Chiedi all’aura lusinghiera – Kérdezd a szellõt).
A falu népe csodálkozva gyûlik össze: egy különös masinán elõkelõ idegen érkezik a faluba. Belép Dulcamara („Édes-keserû”) doktor (Udite! Udite! – Halljátok, parasztok!), és csodaszereivel bámulatba ejti a falut. Nemorino is meghallja a doktort és azonnal hozzá fordul, hogy szerezzen a mesébõl hallott Izolda királynõ italából (Voglio dire, lo stupendo… – A szerelemre gyújtó bájitalból…). Dulcamara zavara hamar elmúlik, és el is ad Nemorinónak egy üveg bordóit bájital gyanánt; biztosítja a fiút, hogy a szer egy nap elteltével kifejti hatását.
Nemorino fölbátorodik, hiszen biztos benne: csak kivárja az egy napot, és övé lesz Adina szíve (Esulti pur la barbara! – Hadd örüljön a kegyetlen!). Viselkedése fölbosszantja Adinát, aki ezért elfogadja Belcore házassági ajánlatát: az esküvõt hat nappal késõbbre tûzik ki. Nemorino csak nevet: akkor Adina már rég õt fogja szeretni. Csakhogy üzenetet hoznak Belcorénak: csapatával másnap tovább kell indulnia. Az esküvõt a katona aznapra hozza elõre. Nemorino kétségbeesik, könyörög Adinának, hogy ne tegye (Adina, credimi – Adina, hidd el), majd pedig a távol levõ doktorhoz kiált segítségért. A falu egész népe kicsúfolja.

II. felvonás
Az ünnep pillanataiba kapcsolódunk be: énekelnek, táncolnak és a pár egészségére isznak (Cantiamo, facciam brindisi – Daloljunk, köszöntsük). Dulcamara még egy vidám barcarolát is elõad a menyasszony közremûködésével (Io son ricco e tu sei bella – Én gazdag vagyok, te szép). Adinát titokban mégis nyomasztja egy dolog: Nemorino nem jött el – így nem érzi teljesnek bosszúját.
Dulcamara a többiek távozása után a maradékon lakmározik, amikor megjelenik az elkeseredett Nemorino: látta a jegyzõt, elveszettnek hiszi a reményt. Utolsó esélyét abban látja, hogy vesz még a bájitalból. Dulcamara is ezt javasolja: ha hamarabb akar hatást elérni, vegyen többet (õ meg közben hamarosan kereket old). Ám mikor megtudja, hogy Nemorinónak nincs pénze, azzal hagyja ott, hogy csak akkor keresse fel újra, ha már lesz neki. Nemorino végképp elkeseredik. A belépõ Belcore azon csodálkozik magában, hogy Adina estére akarta halasztani az esküvõt (La donna è un animale – A nõ tényleg különös). Meglátja Nemorinót; az kérdésére elmondja: azért  kesereg, mert nem tudja, honnan szerezhetne pénzt. Belcore tudja: csak álljon be katonának. Nemorino kész meghozni még ezt az áldozatot is (Venti scudi..., Ai perigli della guerra – Húsz ezüst..., Jól tudom, hogy a háború).
Giannetta nagy titokzatosan jelenik meg a falubeli nõk körében, de végül némi unszolás után eloszlatja a rejtélyt: Nemorino bácsikája meghalt és hatalmas örökséget hagyott unokaöccsére – Nemorino egyszerre minden nõ álma lett (Sarìa possibile – Tényleg igaz volna?). Közben megjelenik maga Nemorino is egy nagy adag varázsital elfogyasztása után (Dell’elisir mirabile – Bõven ittam). Nem tudja mire vélni a nõk megváltozott viselkedését, de aztán rájön: ez már a bájital hatása lehet.
A színre lépõ Adina meglepetten nézi, ahogy Nemorino a hölgyek gyûrûjében távozik. Dulcamara saját fõzetének tulajdonítja Nemorino hirtelen támadt vonzerejét, majd elmondja Adinának, mi mindenre volt hajlandó Nemorino, hogy szerezzen a bájitalból, és hogy elnyerhesse Adina szerelmét. Adina rádöbben, hogy Nemorino komolyan szereti (Quanto amore – Így szeret?!), Dulcamara pedig a lánynak is felajánlja csodaszerét a helyzet megoldására, ám Adina visszanyeri magabiztosságát: van neki hatásosabb csodaszere Dulcamaráénál...
Nemorino egyedül tér vissza. Távozóban még látta, hogy Adina szemében könny csillant – most már biztos benne, hogy a lány is szereti õt (Una furtiva lagrima – Könnycsepp volt a szemében). Adina visszaszerzi neki a katonai szerzõdést, és arra kéri, ne hagyja el szülõföldjét (Prendi, per me sei libero – Tessék. Szabaddá tettelek). Szerelmet azonban nem vall, ezért Nemorino dühösen visszautasítja. Ezután Adina végre mégis kimondja, amit a fiú hallani szeretett volna. Az egymásra találó pár látványa fogadja Belcorét, aki kénytelen-kelletlen belátja vereségét (Alto! Fronte! – Megállj! Mit látok?): jut még neki elég nõ a világon. Dulcamara közben már távozni készül, de elõtte még eladja teljes bájitalkészletét a helyieknek (Ei corregge ogni difetto – Kijavít ez minden hibát), Adina és Nemorino rá az élõ bizonyíték. A szerelmesek és – Belcore kivételével – mindenki hálásan vesz búcsút a csodadoktortól.

Kürthy Ádám András