A képeket is szeretném nyomtatni

Kálmán Imre: A BAJADÉR (Bemutató)

2014-09-09




Operett két felvonásban

Brammer és Grünwald szövegkönyvét Kolozsvári Andor és Kubinyi Ernõ fordította, a 
Kolozsvári Magyar Opera számára átdolgozta: Moravetz Levente

Kálmán Imre operettjének õsbemutatója már szinte egy évszázaddal a hátunk mögött van, hiszen 1921-ben mutatták be elõször Bécsben. A különleges dallamok, a humorral fûszerezett vallomásos duettek a folyamatosan változó házassági ajánlatok történetét varázsolják felejthetetlenné. 
A Párizsi Operettszínház páholyfolyosóján induló történet nem kevés bonyodalommal jár. A központi szál a Radjami, az indiai herceg és egy énekesnõ, Odette kapcsolata köré szervezõdik, akiknek szerelmi története politikai akadályokba ütközik. A trónörökös ugyanis a spanyol–indiai béke megtartása érdekében a számára ismeretlen infánsnõvel kellene házasságot kössön, de õ senki tanácsára nem hajlandó lemondani szerelmérõl. Hogy megelõzzék a hadiállapot kialakulását, a két nagykövet tervet szõ a pár szétválasztására: meghívják a francia társulatot – és így Odette-et – Indiába, hogy a herceg is velük tartson a hajón. Az útra csatlakozik hozzájuk az elbûvölõ hölgy néhány rajongója, még jobban összekuszálva a szálakat. Hogy a történet végén ki és kit vár az oltárnál? Ez csak a fedélzeten derül ki…


Kálmán Imre

Kálmán Imre minden idõk egyik legzseniálisabb operettszerzõje. 1882. október 24-én született Siófokon, hatgyermekes polgári család harmadik gyermekeként. Már kiskorában is vonzotta a zene világa, nagy hatással volt rá a Balaton folklórvilága, a kulturális környezet, melyben nevelkedett. Elsõ zenei leckéit Liedl Ferenc operaházi hegedûstõl kapta, zongorázni Remcsák Antalné tanította. Nagy hatással volt rá tanítója is, az ottani zsidóság szellemi vezetõjének számító Rónai Adolf. Másik nagy kötõdése színházszeretete volt: úgyszólván a Karlepesz Lipót alapította Nyári Színkörben töltötte mindennapjai. Ez a kötõdés meghatározó lett életében.

Tizenöt évesen beiratkozott a budapesti Zeneakadémiára, ahol Koessler János tanítványa lett, azé a Koessleré, aki Bartók, Kodály, Dohnányi, Weiner, Szirmai és Jacobi zenei oktatását is vállalta. Zenei tanulmányai mellett jogot is hallgatott a budapesti egyetemen. Munkatársa volt az Új Idõknek, a Pesti Napló zenei rovatát vezette.

Elsõ nagysikerû operettje a Tatárjárás, melyet 1908. február 22-én mutatott be a Vígszínház, egy év múlva pedig megtaláljuk a New York-i, moszkvai, londoni, római színházak mûsorrendjében is. A bemutató után Kálmán Bécsbe költözött, ettõl kezdve a Monarchia fõvárosa adott helyet operettjei bemutatóinak – itt mutatják be a talán legnépszerûbb mûvét, a Csárdáskirálynõt is. 1938-ban, az Anschlusst követõen Párizsba, majd Amerikába menekült, ahonnan csak a háború után tért vissza. Néhány hónappal halála elõtt, 1953. április 11-én átvette Joseph Paul-Bencour-tól munkássága elismeréseként a francia tiszti keresztjét.

Kálmán Imre Szirmai Albert és Jacobi Viktor mellett új stílust képvisel az operett világában. Zenekezelése virtuóz, tökéletesíti a többszólamú szövés könnyûszínpadi használatát. Szívesen nyúl a magyar táncritmikához, dallamszövése magyaros, összekapcsolja a népszínmûvet az operettel. Bár élete nagy részét Magyarországtól távol élte, gyökerei megmaradtak magyarnak. Operettjeinek éppen a magyaros színezete vonzó az idegen fül számára, dallaminvenciója, áradó életkedve mellett ez egyik legjellemzõbb sajátossága. Halálakor a Neue Züricher Zeitungban megjelent nekrológ is ezt emeli ki: „új életet, új vitalitást ömlesztett a bécsi operettbe, de ezt azzal érte el, hogy magyar vért adott a bécsi zenés színpad életének s ezzel felfrissítette azt! Túlszárnyalta még legsikeresebb kortársát, Lehárt is, magyarsága tartalmasabb, valódibb bármely kortársáénál.”

A Kolozsvári Magyar Opera repertoárjának több évtizede részét képezik Kálmán Imre mûvei. Színpadra kerültek a Cirkuszhercegnõ, Marica grófnõ, Cigányprímás, A csárdáskirálynõ és A bajadér. Az operettek mellett két összeállítást is láthatott a kolozsvári közönség: A tatárjárástól az ördöglovasig és Szereti ön Kálmánt?.

Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendezõ így nyilatkozik: „Kálmán Imre muzsikájában nyomon követhetõ valami elementáris zsenialitás. Neki a zsenik panteonjában van a helye. Nem a mesteremberekében, nem abban a panteonban, ahol a különbözõ mûfajok becsületes mesterei pihennek, hanem abban, ahol a zsenik nyugszanak.”


Gombár Annamária (rendezõ)

Szeretem az operetteket és általában a vidám mûfajokat, a nevetést, az élet pezsgését, a ritmust, temperamentumot – az operett mi másról, ha nem errõl szól? Persze nem ennyire egyszerû a dolog: szöveg, zene, ének és tánc kell egységgé forrjon. Igazi kihívás, de ugyanakkor igazi élvezet is a mûfaj, de úgy érzem, olyan társulatunk van, amely képes a megvalósítására. Rég nem volt operettbemutatónk, ám igény van rá, mi pedig mindenekelõtt azért vagyunk, hogy a közönség igényeit kielégítsük. Így hát nagyon boldog voltam, mikor A bajadérról elõször beszéltünk az igazgató úrral, és felajánlotta, hogy én rendezzem.

Egy operett-elõadásban a legnehezebb, hogy minden eleme, tehát a látvány – jelmezek, mozgás, díszlet–, a zene és az ének összehangolva, egységet alkotva jelenjenek meg. A bajadérnál ráadásul különbözõ kultúrák keverednek. Minden összegyûl: magyar, francia, spanyol, indiai. De mi a közös bennük? Hogy mindannyian, nemzetiségükre való tekintet nélkül, emberek. Szeretnek, haragszanak, harcolnak, kibékülnek. Igen, A bajadér egy indiai herceg és egy francia énekesnõ közötti szerelmi történet, de tulajdonképpen mégsem az, hanem egy férfi és egy nõ szerelmi története. A cél tehát: megmutatni az Embert, mert abban a pillanatban, amikor egy személy érzelmeit és gondolatait látjuk, megtaláljuk benne önmagunkat. A fontos, hogy emberekként kezeljünk mindenkit, és emberi érzéseket, emberi reakciókat mutassunk be, melyek ugyanazok egy cipõgyárosnál és egy hercegnél is.

A jó elõadáshoz azonban szükséges egy jó szereposztás. A kiválasztásnál elsõ és legfontosabb szempont számomra az volt, hogy elõbb-utóbb csapattá váljunk. Olyan emberekkel szerettem volna alkotni, akik együtt és egymásért tudnak dolgozni és harcolni, egy közös cél érdekében. Biztam az embereimben, és egyikükben sem kellett csalódnom.

 

Moravetz Levente (szövegkönyv)

Kéne egy oldal arról, hogy miért írtad át A bajadér címû operettet –, mondta Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Állami Opera igazgatója a telefonba. Mert felkértetek rá –, kuncogott bennem a kisördög. De persze nem mondtam ki. Hátha már elfelejtette… Tudod, – folytatta a direktor – mit jelentett ez neked, mik voltak a nehézségek, hogyan jutott eszedbe, stb. Tudod te, mire gondolok... –, s ezzel vége is volt a beszélgetésnek.

Igen. Tudom, hogy mire gondol a direktor, de könnyebb volt megírni a mûvet, mint a megírást megírni. Kezdjük ott, hogy nem nekem jutott eszembe. Gombár Annamari rendezõnõ közel egy éve e-mailben jelentkezett azzal a kéréssel, hogy „a jövõ évadban Bajadért fogok rendezni. Mint minden operettnek, ennek is száz változata létezik…, én pedig egy százegyediket szeretnék, ehhez lenne szükségem egy jó író-dramaturgra… aki ismeri a társulatot…”

Nos, én ismerem és szeretem az opera társulatát. 1994-re datálódik az ismeretségünk, amikor Venczel Péter zeneszerzõ – azóta barátom – kérésére beszálltam a Mátyás a vérpadon címû rockopera szövegkönyvének megírásába. Aztán következett 2010, az Ali baba és/vAgy negyven rabló családi musical, amit szintén Péter barátommal követtünk el, és Dévényi Ildikó színmûvésznõ koreográfiájával meg is rendezhettem.

S most A bajadér. Hogy mik voltak a nehézségek? Nem voltak. A rendezõasszonytól pontos instrukciókat kaptam, hogy mit szeretne, s annak nyomán haladtam. Igaz, sokszor úgy éreztem, hogy olyan a helyzetem, mint Mátyás király okos lányának, hogy jöjjön is, meg ne is, hozzon is ajándékot, ne is, köszönjön is, ne is. Az operett ugyanis, számomra, a zenés mûfaj királynõje. Nehéz õnagyasszonyságának megfelelni. Tudtam, hogy csak a legnagyobb tisztelettel szabad közelíteni hozzá, mert különben int a bakónak, s egy pillanat múlva már bowlingoznak a fejemmel. Csak olyan mértékben szabad változtatni rajta, amennyire kegyeskedik beleegyezni. Csak úgy és csak azt szabad beleírni, amit az eredeti szerzõk is úgy írtak volna meg, ha épp az jutott volna eszükbe. Azt pedig tudomásul kell venni alkotónak, nézõnek egyaránt, hogy ez egy mese. Mese felnõtteknek. Akik rendszerint magukkal hozzák gyermekeiket, unokáikat, akiknek könnyen lehet, hogy ez lesz az elsõ színházi élménye. S az elsõ élmény rendszerint egy életre szól. Itt dõl el, hogy szeretni fogják-e a színházat. Számomra is ugyanaz az operett volt az elsõ színházi és az elsõ filmélményem is. Sõt! Az elsõ kõszínházi rendezésem is ugyanez az operett volt. Kisiskolásként kora reggel a tejeskávé illatára ébredtem, miközben nagymamám a konyhában az dúdolta, hogy „Ó, bajadérom…!” s miközben álmos szemmel majszoltam a kiflit, egy-egy jelenetet is elmesélt ebbõl az operettbõl. Istenem, milyen rég volt! Olyan rég, hogy amikor elõször került a kezembe A bajadér szövegkönyve, hirtelen nem is tudtam, honnan ismerõsek a jelenetek és a dalszövegek. Csak valahonnan hallani véltem a dalt – „Ó bajadérom, kit a szívem imád…” –, és számban éreztem a nagymama tejeskávéjának megismételhetetlen ízét.

Nos, ezt az érzést kívánom Önöknek is. Az elõadás alatt érezzék a finom ízeket, s legyen szívükben béke, derû és szeretet. Mint a mesében. 

 

Incze G. Katalin, karmester | zenei vezetõ

…Ma már nem írnak operettet, ezért úgy gondolom, hogy egy újabb történelmi mûfajt viszünk színpadra, Kálmán Imre A bajadér c. mûve által. Történelmi, hiszen az operett egy eltûnt és letûnt világ, az úgynevezett belle époque zenei tükre. Az 1800-as évek közepétõl 1914-ig tartó idõszakban Európát gazdasági és társadalmi biztonság jellemezte, mely több mûvészet terén megmutatja magát, köztük a zenében is. Így jelenik meg az operett, amely nemcsak a zenéhez értõ emberek számára kellemes, hanem fülbemászó dallamainak köszönhetõen könnyen felfogható, szélesebb körnek kellemes pillanatokat szerez, nosztalgiázó légkört teremt.

Kálmán Imrét A bajadér megírására az amerikai musical hangzásvilága ihlette, ezek pompája, dallamossága, energiája. Az átdolgozott szövegkönyvet követve mi is a musical felé tereljük az elõadást. A pörgés, a dallamgazdagság magával ragadja a nézõket. A meglevõ remek, fantasztikus karakterek mellé szükséges a jó hangzás, így a bevett szokást követve a szerzõ más operettjeibõl is megszólaltatunk betétszámokat. Bolyonganak a dallamok a szerzõ egyik operettjébõl a másikba.

Általam hangszerelt hasonmûfajokhoz tartozó meglepetésekkel is készültünk. Hihetetlenül jó érzés egy ilyen zenekarral dolgozni, melynek tagjai minden mûfajhoz felsõfokon értenek. Legyen szó operáról, operettrõl, musicalrõl vagy épp szimfonikus zenérõl – és még sorolhatnánk –, operaházunk zenekara bármelyik mûfajban otthon érzik magukat.

A közönség felkészülhet arra, hogy A bajadér cím alatt egy új darabot fog megismerni. Azoknak is új lesz az elõadás, akik az elmúlt évtizedekben többször látták már az operettet, hisz még nekünk is az. Mint az elõadás zenei vezetõje, a zenei anyagot úgy irányítottam, hogy a szövegkönyvíró, valamint a rendezõ által megálmodott világot hitelesen vihessük színpadra. Az ebben való elmerüléshez kívánok mindenkinek nagyon jó szórakozást.

 

Antal József (koreográfus)

Izgalmas feladat koreográfusként egy olyan mozgásvilág megteremtése, mely a karaktereknek megfelelõ zenevilághoz alkalmazkodik, erõsíti azt. Mindig próbálom követni a zenét, hogy mit sugall, és használom a hozzá illeszthetõ táncstílus figurakészletét. A bajadérban egyszerre több ilyen fonódik egybe: vannak néptánc, társastánc, kortárs elemek benne, illetve a balettkar közremûködésével egy más színt vihetünk a színpadi mozgásba. A zenei fonalat követve épül fel a koreográfia, de figyelembe veszem a különbözõ karaktereket, melyek szerencsére igazán változatosak ebben az operettben. A történet így válik sokszínûvé: vannak mókásabb, szerelmes vagy éppen plátói részek, ám összességében nézve a nõ-férfi kapcsolatról szól végig. Igazi kihívás volt számomra, hogy ebben az érzelemkavalkádban karakterenként megtaláljam a megfelelõ mozgásvilágot a Gombár Annamária által szabályozott kereteken belül.

Az én munkámnál a legfontosabb, hogy a rendezõ elvárásainak és utasításainak eleget téve, de közben nagymértékben szabad kezet kapva alakíthassam a mozgást. Az igazi örömet pedig az okozza, hogy mindezt egy olyan társulattal tehetem, melynek tagjai nyitottak és kreatívak. Túl tudnak lépni az elõre megírt mozgássorozaton, hozzátesznek ehhez, így együtt alakítjuk ki a koreográfiát, megalkotva a nézõk elé táruló látványvilágot. 

 

Polgár Péter, díszlettervezõ

A tér megalkotásakor legnagyobb hangsúlyt a letisztult formák keresésére fektettünk. Egyfajta minimált kerestünk, mely bizonyos hangulatokban megtöltõdik színekkel, gazdag motívumokkal, egy teret, mely egyszerre tud klasszikus, de mindemellett burzsuj is lenni, imponálva ezzel, de nem harsányan téve ezt. A vörös, a fekete és az arany kontrasztja dominál a díszletben, antik és a minimál lélegzik egyszerre, a múltat idézõ hangulatok fel-feltûnnek a modern elemek mellett, még inkább emelve a különös atmoszférát, mely egyszerre indiai és európai jegyeket is hordoz. A tér így nem lett egy iszonyúan beépített erõdítmény, hanem egy könnyen mozduló, légies rendszer, mely színeiben, formáiban komplex, de mégis hibrid, a sokszínûséget magában hordozó világ, ahol a pompa és az erotika dominál...

 

Ledenják Andrea (jelmeztervezõ)

Jelmezeimmel az 1920-as évek hangulatát kívánom visszaadni. Azonban nem csak erre kellett figyelnem, hiszen több kultúra keveredik a történetben, így a spanyol fekete-vörös, fodros ruhák is megjelennek a színes, gyöngyös indiai szárik és a nagyestélyik mellett. Az indiai vonalat rengeteg szín, fejdíszek, turbánok, gyöngyös, hímzett ruhák jellemzik – nagyon varázslatos szerintem, hogy sok szín kerül egymás mellé, de ezek mégis harmóniában vannak. A 20-as éveket sok kiegészítõvel, hosszú kesztyûkkel, kalapokkal, világos színekkel visszük színpadra, melyek korabeli sminkekkel és frizurákkal egészülnek ki.

Csak úgy tud megélni egy kép, ha minden részlet autentikus. Összhangban kell legyen a történet és a jelmezek, a díszlet – színekben és kormegjelenítésben is. A leglényegesebb azonban talán mégis az, hogy ne csak simán felöltöztessem a szereplõket, karaktereket, hanem, hogy a történetet erõsítsem a jelmezekkel, könnyebben emészthetõvé és érthetõvé tegyem a közönség számára. Ha ez sikerül, akkor elértem a célom.



Nyomtat