A képeket is szeretném nyomtatni

Felix Mendelssohn-Bartholdy: SZENTIVÁNÉJI ÁLOM

2014-09-09




Táncjáték William Shakespeare drámája nyomán

SZINOPSZIS

A néphit szerint Szentiván éjjelén életre kelnek a tündérek, manók és az álomvilág csodalényei, hogy incselkedjenek az emberekkel. Ezen az éjszakán elmosódik a határ az álom és a valóság között csakúgy, mint Shakespeare darabjában a tündérvilág varázsos erdeje s a hétköznapok Athénja között. Lysander szerelmes Hermiába, akit apja az athéni törvények szigorával Demetriushoz akar kényszeríteni. A két szerelmes elszökik a város határán túlra, ahol ezek a zsarnoki törvények már nem érvényesek. Demetrius üldözõbe veszi a szerelmeseket, akit a bele reménytelenül szerelmes Heléna is követ. Az éjszaka az athéni erdõben éri a négy fiatalt…
Vackor és társai társai elhatározzák, hogy kis színjátékot adnak elõ Théseus király lakodalmán. A próbát éjszaka tartják az athéni erdõben, ahol Oberon tündérkirály hû szolgája, Puck, egy varázslat során Zuboly (az egyik athéni) fejét egy szamáréval cseréli ki… Oberon ugyanis sûrûn civódik feleségével, Titániával, ezért bosszúból bûvös szert csepegtet Titánia szemébe, hogy az felébredéskor szeressen bele az elsõ lénybe, akit meglát – és persze úgy intézi, hogy ez a lény a szamárfejûvé varázsolt Zuboly legyen.
Ám nem ez az egyetlen varázslat azon az éjszakán… Pucknak, Oberon tündérinasának Oberon megbízásából ugyanezt a bûvös szert kellett volna Demetrius szemébe csepegtetnie, ám tévedésbõl Lysandert bûvöli el, aki ezáltal Helénába lesz szerelmes, ám mivel egy hasonló varázslat Demetrius szívét is visszafordítja Helénához, a két fiú ismét vetélytárs lesz. Oberon Puck segítségével végül kibogozza az összekuszálódott szálakat: Demetriust meghagyja Heléna iránti szerelmében, így Hermia Lysander felesége lehet. Természetesen a szamárfejû Zuboly is visszaváltozik emberré, így nincs akadálya, hogy színjátékukat bemutassák Théseus és Hippolyta menyegzõjén.

AZ ELÕADÁS LEÍRÁSA, KOREOGRÁFUSI KONCEPCIÓ

„A legváratlanabb álom is rejtvényhez hasonlatos, amely egy vágyat rejt, vagy annak ellenkezõjét, egy rettegést” – mondja az olasz író, Italo Calvino. A Szentivánéji álom hõsei arra készülnek, hogy életre szóló hûséget fogadjanak egymásnak, és az esküvõ elõtti éjszakán szembe kell nézniük minden vágyukkal és félelmükkel, amirõl napközben nem vesznek tudomást. Az erdõ a tudatalatti játszótere, ahol a szereplõk megtehetik azt, amit nappal nem tudnak vagy nem mernek. Az ellentmondások, a kétértelmûség tere ez, minden lehetõségek gyûjtõhelye. Ha hiszünk a címnek, a történet a szereplõk álmában játszódik, mégis, a nézõtéren ülve valóságosként fogadjuk el az eseményeket, nem kételkedünk a tündérek létezésében. És ha így van: ki az, aki álmodik? A szereplõk – vagy mi, a közönség?
Tizenhét évesen az ember maga is álom és ébrenlét határán mozog, ha elfogadjuk, hogy a fiatalság maga az álom, a felnõttkor pedig az ébrenlét kegyetlen világa. Nem csoda hát, hogy a tizenhét éves Felix Mendelssohn mélyen átéli Shakespeare drámájának világát, és a hozzá legközelebb álló eszköz, a zene segítségével újrateremti azt. Így születik meg a zenemû nyitánya, amelyet Mendelssohn tizenhat évvel késõbb, már felnõttként újra elõvesz és befejez, olyan alkotást ajándékozva az utókornak, amelynek sikere másfél évszázad óta töretlen, és amelynek Nászindulója egyik legfontosabb társadalmi rituálénk elmaradhatatlan kísérõzenéjeként vonult be a történelembe.
Jakab Melinda rendezõ-koreográfus és Jankó Zsolt karmester Mendelssohn zenéjébõl indulnak ki, de továbbgondolják, modern hangeffektusokkal, zenei improvizációkkal, Henry Purcell és Ludwig van Beethoven zenéjével egészítik ki azt. A cselekmény három síkon mozog: a mesés, álomszerû tündérvilág, a szerelmesek története, illetve a komédiások viszontagságai fonódnak össze a színpadon. A neoklasszikus balett koreográfiájában különös hangsúlyt nyernek a duettek és a kartáncok.
Az elõadás szereposztása elsõsorban a Kolozsvári Magyar Opera szólistáinak és balettkarának tagjaiból állt össze, valamint fellépnek mûkedvelõ gyerekszereplõk is. Mivel olyan mûrõl van szó, amelynek ismerete az általános mûveltség része, így az elõadás különös jelentõséggel bír a fiatalabb korosztályok számára, kiváló alkalmat kínál a szülõknek, oktatóknak, hogy a gyerekeket, fiatalokat megismertessék a modern balett és mozgásszínház világával. Játékosan közelít a mindannyiunkat foglalkoztató egyetemes témákhoz: az élet, a halál, a szerelem szinte minden kor mûvészetében visszatérnek, de mindig másképpen, új színben, új oldalról, az új kor felfogása szerint.
„Az általános és örök nem alkalmas arra, hogy magával ragadja a nézõt akkor, ha nem forrósítja át a mindennapi múló és változó élet” – vallja Jakab Melinda koreográfus. – „ A tánc tiszta formái is csak üres keretet jelentenek önmagukban, életet kell lehelni ezekbe a könnyen megmerevedõ formákba, és ezt a tartalmat az egyéni, a különös, a szabálytalan: a modern (kortárs) tánctechnika adja. A 21. században a színpadi táncmûvészetnek, ha magas színvonalú kifejezõ eszközökkel kíván rendelkezni, a klasszikus táncrendszert el kell sajátítania, alkalmaznia, de el is kell térnie tõle, úgy és annyira, ahogy a tárgy, a mûfaj, az érzelmek, a cselekmény megkívánják.
A fizikális táncosok közé tartozom, fontosnak tartom a tánc technikai mélységeit. Szeretek próbálni, tökéletesíteni a mozdulatokat, és nagyon alázatosan dolgozom, ha olyan mûvészi célt látok magam elõtt, amivel azonosulni tudok, ami megihlet, amitõl szárnyalok.
Egy új elõadás esetében minden a fejemben kezdõdik: kialakítom a képek, állapotok rendjét, majd játszani kezdek az ötletekkel, akár egy kirakós darabjaival. Aztán megkeresem a mozdulatot, az állapotot, a gesztusokat, lépéseket, kapcsolatokat, amelyek mindezt kifejezik. Amikor a táncosokkal találkozom, már tudom, mit akarok, de teret adok az õ személyiségük, fizikai adottságaik, elõadói energiáik számára is. Párbeszéd és kísérletezés, végtelennek látszó improvizációs folyamat kezdõdik, melynek végén megtaláljuk az igazi formát.
A kortárs tánc ereje abból az energiából ered, amit a folyamatos kihívás, fizikai és pszichikai erõforrásaink ismétlõdõ provokálása gerjeszt. Ezt az energiát adjuk vissza a közönségnek, akit véleményem szerint egyre inkább érdekelnek a táncelõadások – és ehhez nem kell feltétlenül tájékozottnak lennie. A legnagyobb boldogságot az jelenti számomra, amikor a mûvészetek világán kívül élõ ember felismeri az alkotási folyamat értékét.”
A Szentivánéji álom egyik különlegessége, hogy az elõadásban mûkedvelõ gyerekszereplõk is fellépnek. Jelenlétüket indokolja többek között az, hogy szükségünk van új közönségre, amely érti a tánc nyelvét, képes arra, hogy ezen a nyelven kifejezze magát, a tánc- és mozgásszínházi elõadások fogyasztójává válhat, vagy akár pályájául választhatja a táncot.



Nyomtat